Velencében 1857. május 12-én a Simon Boccanegra bemutatójának napján Verdi fogadta Rimini zászlósurának küldötteit, akik azért érkeztek, hogy Luciano és Ercole Marzival, a Fenice és a San Benedetto impresszárióival aláírják a szerződést, mely szerint a Nuovo Teatro augusztus hónapban a felújított Stiffelióval nyitja meg kapuit. A Stiffelio átírásával Verdi már az előző év októberében elkészült.
Amikor hozzáfogott, hogy átdolgozza a Stiffeliót, azonnal Bussetóba hívta Piavét, hogy módosítsa a szövegkönyvet. Kérte, hogy gondoskodjék
„minden anyagról, ami ehhez a változtatáshoz szükséges lehet", mert ő nem bocsáthat rendelkezésére „sok könyvet, sem valami nagy könyvtárat". Már 1855 végén jelét adta annak, hogy a Stiffeliót át akarja dolgozni. Az év novemberében Velencében, az ott még be nem mutatott Szicíliai vecsernyét szerették volna látni. Verdi szívesen el is ment volna, hogy maga állítsa az operát
a Fenice színpadára. Egy feltétele volt: A szicíliai vecsernyével együtt mutassák be az átdolgozott Stiffeliót is.
Az átdolgozás alapvető feltételeként Verdi azt szabja meg Piavénak, hogy elsősorban „találni kell egy egészen új témát, mely elfogadható a cenzúra számára, majd megváltoztatni a végkifejletet, és néhány új számot elhelyezni benne. Itt néhány
részletet, amott egy-két recitativót megváltoztatni." Piave azt javasolta, legyen Stiffelio keresztes lovag; Verdi ellenkezik. „Unom már egy kicsit ezeket a keresztes lovagokat. Valami újabb, érdekesebb kellene. Gondolkozz."
Stiffelióból harcos lesz, s a byroni Aroldo (Harold) nevet kapja. Piave módosított a verseken; a harmadik felvonást kettéválasztotta; a cselekmény átkerült a XIII. századba, mindennek ellenére az Aroldo zenéje legnagyobbrészt azonos a Stiffelióéval. Néhány szám megváltozott, újak is készültek, s az egész negyedik felvonás megújult.
Július közepe felé Verdi útra készül Riminibe. Strepponi, aki elkíséri. Riminiben a város fényes, ünnepélyes
fogadtatásban részesíti a Maestrót és feleségét. Battaglini gróf lakosztályt ajánl fel nekik a saját palotájában; Verdi azonban, a függetlenség szerelmese, szívesebben vesz ki szállást a Posta Szállóban.
Elvégzi az operán az utolsó simításokat, azután elkezdi a zongora melletti próbákat, segítségére van
Mariani, a „zenekari igazgató" és Piave, aki nagyúri vendégként Baldini gróf házánál lakik.
Kora reggel kelnek, s a Maestro „mielőtt munkához látott volna, lesétált a tengerhez, s hosszan elidőzött a parton, különösen, ha az idő viharos volt". A természet látványa talán segített
neki az operába beiktatott vihart ábrázoló szimfonikus részlet elképzelésénél.
Az Aroldo próbáin kezdődnek el Verdi összetűzései Marianival; olyan összetűzések ezek, melyek a későbbiek
során különféle okokból odáig fajulnak, hogy kenyértörésre kerül a dolog, megbontva a szoros barátságot a zeneszerző és operáinak leghíresebb tolmácsolója között. Kinek a hibájából? Kétségtelen, Verdi sohasem tudta elviselni művei tolmácsolóinak azt az ostoba hiedelmét,
hogy ők alkotják a művészi munkát, mintha a zeneszerzőnek semmi, vagy igen kis szerepe volna
csak abban. Sokszor kifakadt az olyan énekesek és karnagyok ellen, akik előtérbe tolták saját magukat. Az Otellóig és a Falstaffig buzgón ostorozza éles gúnnyal az efféle „alkotókat", Mariani pedig legalább annyira hitt feladatának elsőrendű fontosságában, mint bármelyik művésztársa. Verdi nem becsülte a hatalmat, a kitüntetéseket; ugyanakkor azt sem tűrte, hogy bárki fölényeskedjék vele. Szívélyes volt és szeretetteljes; de még közeli barátaival
szemben is igényt tartott a kapcsolatukban megnyilvánuló tiszteletre és egyenességre. Szerencsétlen módon e két ember karaktere — közülük egyik sem akar engedni a másiknak — meghatározza majd személyes kapcsolataik
erőszakos törését, és e kapcsolatok soha többé nem szövődnek már újra.
Akárhogy is volt, Checchi így adja elő a Riminiben történteket:
„Az Aroldo próbái során Mariani egy este azon igyekezett, hogy újra meg újra elismételtesse a zenekarral a vihart [...] szemére vetette a zenekar tagjainak, hogy képtelenek kihozni a partitúrából azt, amit ő már olvasásra is érez benne. Néhány eredménytelen kísérlet után Verdi, aki jelen volt a próbán, s szokása szerint soha meg nem szólalt, odalépett Marianihoz, s gyorsan azt mondta neki: »Hagyd el, menj tovább a próbával.« Mariani kicsit morogva engedelmeskedett, és amint a színházat elhagyták, megkérdezte a Maestrót: »Mi az ördög ütött beléd, hogy nem hagytad, hogy újra megpróbáljam? Azt gondolod, hogy nem lehetne egy kis jóindulattal kihozni belőle, ami benne van?« — »Isten őrizz, hogy egy pillanatig is kétkedjem akár benned, akár kiváló muzsikusaidban. De nem vetted
észre — s itt a Maestro a valóban nagy emberek egyszerűségével elmosolyodott —, hogy ebből nem lehetett volna semmit kihozni, mert a darab hangszerelése hibás? Mindenesetre megígérem, hogy holnapra újra hangszerelem.«“
A megjegyzés megsebezte Mariani hiúságát; s ettől kezdve állandóan azt kereste, hol szegülhet szembe a Maestróval, akiről úgy érezte, hogy háttérbe
akarja szorítani őt. Mariani fenntartás nélkül dicsérte Meyerbeer operáit, de nem így Verdi műveit.
Amit mondott róluk, eljutott a Maestro fülébe. Ekkor ő még hallgatott; de amikor a viszály kitört,
szemére vetette Mariamnak: „Amikor együtt voltunk Riminiben, egy este, nagy társaságban, ahol zenéről s éppen az én zenémről volt szó, ezt mondtad: »Hát ez olyan zene, ami nem fog fennmaradni. Inkább Meyerbeer
muzsikájáról beszéljenek nekem.« Hogy az Aroldo zenéje nem maradhat fenn sokáig, egy olyan zenei talentummal rendelkező ember szemében, mint Mariani, egy pillanatig sem lehetett kétséges. Ám az is igaz, hogy nem neki, Verdi kebelbarátjának lett volna a
dolga, hogy ezt kimondja.
Bottoni írja a bemutatóról:
„Augusztus 16-ának estéjén, az Aroldo bemutatóján Rimini nyüzsgött az idegenektől. Óriási volt a várakozás. Verdi-képek függtek a boltok kirakatában, a falakon,
az ablakokban, mindenütt; alkalmi jelszavak dicsőítették az olasz géniuszt. A darabból legjobban a ragyogó nyitány tetszett a közönségnek, a többi azonban hidegen hagyta, diszkrét taps köszöntötte a felmelegített Stiffelio utolsó taktusait. Úgy látszott, hogy a régi változat még nagyobb sikert aratott,
amelyben legalább nagyobb tisztaság, egységesebb stílus, több kifejező erő és ihlet mutatkozott. "
Rimini közönsége úgy találta, „hogy ami új, az túlzottan új volt benne, s ami régi, az túl régi". Ez nem akadályozta meg azt, „hogy Verdit huszonhét alkalommal hívják ki a színpadra,
s aranyesővel árasszák el nemes fejét". Egy ünnepi estélyen aranybogyókkal díszes babérkoszorút akartak Verdi fejére tűzni, de hiába várták. A Maestro nyers szerénysége nem akadályozta meg Rimini lakóit abban, hogy tüntetéseket szervezzenek tiszteletére, melyek különösen sokszor ismétlődtek meg az évad vége felé. Egy este Verdi, megtudva, hogy milyen ünneplésben
akarják részesíteni, az előadás vége előtt fél órával a hátsó kapun át távozott. A tüntetők azonban nagy számban a Posta Szálló elé vonultak, kényszerítették a Maestrót, hogy erkélyén többször is
megjelenjék. Rimini önérzetét azonban kielégítette, hogy Verdi az olasz zenei művészet legfényesebb
csillaga, méltóképpen felavatta színházukat.
A milánói Scalából haladéktalanul véleményt kértek az operáról. A Marzi fivérek, akik 1857—58 téli évadjára megkapták a Scala bérletét, a rendőrség rendelkezései miatt nem iktatják be az Aroldót az évad tervezett bemutatói közé. Csak két évvel később, 1859—60 farsangján ígérik a Scala műsorplakátján, de a bemutatóra akkor sem kerül sor. A következő 1860—61-es farsangon a Scala előadásai már olyan rosszul mennek, hogy a Marzi fivérek kénytelenek átengedni a színház igazgatását Merellinek, aki 1861 őszén be is jelenti, hogy
bemutatja a „Milánó számára új" Aroldót. Ám az opera ezúttal sem jut a közönség elé. November 11-én megjelenik egy hirdetés:
„Amint azt a város több újságja már bejelentette, tekintettel Beneventano úrnak, a Scala által Aroldo szerepére szerződtetett bariton énekesnek váratlan betegségére, az operát nem mutathatjuk be a jelen
évad során. A vállalkozás úgy találta helyesnek, ha a fent említett Verdi-operát a Maestro másik kevéssé ismert művével helyettesíti, amelyből nem hiányoznak a zenei szépségek: ez a mű A legnanói csata. A vállalkozás gondoskodik majd arról, hogy e nagyszerű
Az Aroldo a Scalában nem került színpadra. Egy sorsra jutott így A kalózzal. Csak e két Verdi-opera nem került színre a nagy milánói
Színházban. Másrészt, A legnanói csata, mely 1861-ben, megírása után tizenkét évvel került a Scala közönsége elé, langyos sikert arat (mindössze hat előadást ért meg), és csak 1916-ban adják újra
elő, amikor végre jó fogadtatásra talál.
Aroldo
Opera négy felvonásban
Szövegét Francesco Maria Piave írta (a Stiffelio átdolgozása).
Bemutató: 1857. augusztus 16., Rimini, Teatro Nuovo
Aroldo, szász lovag - Emilio Pancani - tenor
Mina, a felesége - Marcella Lotti della Santa - szoprán
Egberto, Mina apja - Gaetano Ferri - bariton
Godvino, kalandor, Egberto vendége - Salvatore Poggiali - tenor
Briano, remete - G. B. Cornago - basszus
Enrico, Mina unokatestvére - Napoleone Senigaglia - tenor
Elena, Mina unokatestvére - Adelaide Panizza - mezzoszoprán
I. felvonás
1200 körül vagyunk, Angliában. Aroldo lovag tiszteletére lakomát ad apósa, Egberto, mert veje most jött
meg a keresztes háborúból. Mina, Aroldo felesége a háború idején megcsalta férjét Godvinóval.
Most, hogy Aroldo hazatért, az asszonyt gyötri a lelkiismeretfurdalás. Szeretné felszámolni bűnös kapcsolatát, s hogy ehhez erőt merítsen, imát mond.
Már az ima dallama is jelzi Verdi érettebb hangját, bölcs tapasztalásait. Aroldo Briano társaságában tért haza. A jámbor
életéről híres Briano egy ízben megmentette Aroldo életét. Aroldo szeretettel közelít feleségéhez, és elmondja, mennyit gondolt rá a távolban. Mina mindjobban elmerül szégyenében. Amikor Aroldo nem látja felesége kezén azt a gyűrűt, amit édesanyja adott
menyének, Mina belezavarodik a kimagyarázkodásba. Briano jókedvűen feloldja a kínos helyzetet, a férfiak elmennek az ünnepi fogadásra. Mina levélben vallomást tesz férjének, de atyja, Egberto nem engedi meg, hogy azt átadja. Aroldo nem bírná elviselni
a lesújtó hírt és a csalódást. Még talán bele is halna a szégyenbe! — Változás. Egy díszes teremben a szerelmes Godvino egy kulccsal lezárható könyvbe levelet rejt el Minának. Briano nem ismeri a helyzetet,
jóhiszeműen elmondja Aroldónak a látottakat. Amikor Aroldót felkérik, hogy meséljen Richárd királyról, ő minduntalan elkalandozik, és a levélre tér. Hiába kéri, Mina nem nyitja ki a zárat; Aroldo feltöri, de a levelet Egberto kiragadja kezéből, és összetépi. Hatalmas együttes
fejlődik ki, Egberto Godvinót számadásra a temetőkertbe rendeli.
II. felvonás
Mina anyja sírjánál imádkozik. Godvino rátör, és szerelmével ostromolja. Az határozottan visszautasítja. Egberto
két kardot hoz, meg kell vívniok Godvinóval lánya becsületéért. Godvino nehezen áll rá az idős lovaggal való harcra, de aztán mégis megvívnak. Aroldo félbeszakítja a vívást, s mint aki semmit sem tud, baráti hangon köszönti Godvinót. Egberto ekkor elmondja lánya bűnét. Aroldo kéri
feleségét, hogy cáfolja meg a gyalázatos rágalmat, de Mina hallgat. Aroldo Egberto kardjával Godvinóra támad, most Briano lép közbe, a megbocsátás keresztényi erényét hangsúlyozva.
III. felvonás
Godvino szökésben van, Egberto meg akarja magát ölni lánya gyalázata miatt, de a jó Briano közbelép. Elfogták
Godvinót. Aroldo kész elválni Minától, de az asszony bevallja, hogy valójában csak őt szereti. Egberto közben ítélkezett, megölte Godvinót. Mina az éghez fordul könyörületért, Briano a templomba viszi Aroldót, hogy az lelki békéjét visszanyerje.
IV. felvonás
A vadregényes Lomond tó partján, Skóciában, teljes visszavonultságban él Aroldo és Briano. Esteledik, távolból
vadászok és parasztasszonyok kórusa hallik, a falu templomának harangja szól, a kórus az Angelust énekli, az önkéntes remeték imádkoznak. Vihar tör ki, a tóból egy csónak utasait kimentik a falusiak. Azok (Mina és Egberto) Aroldóék kunyhójában kérnek szállást. A lovag el akarja taszítani feleségét, de Briano
szavára, tán még inkább egy belső égi szózatra, megbocsát.
Kétségkívül vannak bágyadt jelenetei, de az utolsó felvonás néhány része kiváló. A vadász- és asszonykórus
gyenge, az Angelus szép, a viharzene a legjobb verdii lelemények közé tartozik. Benne a kórus rendkívülivé emeli.
Librettó olaszul vagy itt
A Philips felvétele 1997-ből
Aroldo - Neil Shicoff
Mina - Carol Vaness
Egberto - Anthony Michaels-Moore
Briano - Roberto Scandiuzzi
Godvino - Julian Gavin
Enrico - Sergio Spina
Elena - Marina Comparato
Orchestra e Coro Maggio Musicale Fiorentino - Fabio Luisi (1997)
01 - Sinfonia
Atto I
02 - Coro: Tocchiamo!
03 - Mina: Ciel ch'io respiri!
04 - Mina: Salvami tu gran Dio!
05 - Mina-Aroldo-Briano: Egli viene!
06 - Aroldo-Mina: Sotto il sol di Siria ardente
07 - Aroldo-Mina: Ma lacrime ti grondano
08 - Aroldo-Mina-Briano: Ebben parlatemi...
09 - Mina-Egoberto: Tosto ei disse!
10 - Egberto-Mina: Dite che il fallo a tergere
11 - Egberto-Mina: Ed io pure
12 - Egberto-Mina: Or meco venite
13 - Godvino-Briano-Araldo-Enrico-Elena-Coro: O Mina tu mi sfuggi
14 - Egberto-Aroldo-Enrico-Coro: Eterna vivrà
15 - Aroldo-Mina-Elena: Vi fu in Palestina
16 - Tutti-Coro: Forse d'un traditore
17 - Tutti-Coro: Nol volete
Atto II
18 - Mina: Oh cielo!
19 - Mina: Ah dagli scanni eterei
20 - Godvino-Mina: Mina,voi qui!
21 - Godvino-Mina: Io resto...
22 - Godvino-Egoberto-Aroldo-Mina: Nessun demone
23 - Aroldo-Mina-Egoberto: Ah no!
24 - Egberto-Aroldo-Godvino-Briano-Mina-Coro: Dessa no n è
Atto III
25 - Egberto: Ei fugge!
26 - Egberto: Mina, pensai che un angelo
27 - Egberto-Briano: Ah, si finisca...
28 - Egberto: Oh gioia inesprimibile
29 - Aroldo-Godvino: L'istante s'avvicina
30 - Aroldo-Mina: Inevitabil fu questo
31 - Mina-Aroldo-Egoberto-Briano: Non allo sposo
Atto IV
32 - Coro: Cade il giorno
33 - Aroldo-Briano-Coro: Cantan felici!
34 - Aroldo-Briano-Coro: Angiol di Dio
35 - Coro: Al lago
36 - Coro: Bussate a quella porta
37 - Mina-Egberto: Ah più non reggo!
38 - Aroldo-Egoberto-Mina: Chi v'ha
39 - Aroldo-Mina-Egoberto-Briano: Allora che gli anni
Mp3 - 44100 Hz - 320 kbps
vagy
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése