Még nem fejeződtek be a viták az átdolgozott Macbeth közepes sikerén, s Perrin már új operát kér Verditől színháza számára. Escudier támogatja az
indítványt. De Verdi jól emlékszik, micsoda zűrzavar tört ki Franciaország legnagyobb színházában A szicíliai vecsernye próbái közben, s így felel Escudier-nak:
„Tréfál?! Hogy én az Operának írjak!!! Azt hiszi, hagy én valóban semmitől sem riadok vissza?... "
1865 augusztus első napjaiban Verdi még mindig nem jutott semmire Perrinnel. Torinóba megy, hogy részt vegyen
az utolsó törvényhozó ülésszakon. Ott kapja kézhez Bagier levelét, aki ismét arra kéri, hogy az Olasz Színházban bemutathassa a Simon Boccanegrát és A végzet hatalmát. Bagier azóta akarja színre vinni ezt a két operát, mióta Calzado helyére került; de
Verdi lebeszélte róla. Most Bagier, ahogy ő állítja, azért az élvezetért, hogy Verdit újra Párizsban lássa, újból a Simon Boccanegrát akarja előadatni, de még inkább A végzet hatalmát, élve Verdinek 1864 augusztusában hozzá írott levelével. Valóban, Verdi abban a levélben
arra kéri, hogy hagyjon egy kis gondolkodási időt, mielőtt beleegyezik az előadásba; sőt, amennyiben jó szövegkönyvre akadna, szívesebben írna új operát.
Verdi úgy véli, hogy a tárgyalások kátyúba jutottak, most azonban az Opéra számára írandó mű sürgeti; ezért
halogatja ügyét Bagier-nál, hogy előbb Perrinnel egyezzen meg.
Miközben folytatódik a javaslat s ellenjavaslat-váltás Bagier s Verdi között, Perrin megköti a szerződést
egy új opera komponálására és A végzet hatalma Opéra-beli bemutatójára. Verdi augusztus 30-án írja alá a két megállapodást.
Nekilát, hogy néhány helyen a legszükségesebb változtatásokat végrehajtsa A végzet hatalmán. El akarja hagyni a „Rataplan" utáni két számot, mely befejezi a harmadik felvonást,
a negyedik felvonásba pedig egy recitativót akar illeszteni. De az opera szörnyű végkifejlete megmaradna. Hogyan változtathatná meg? Vagy inkább hagyja az egészet, úgy ahogy van?
Viták és kételyek közt érkezik el szeptember vége; majd elmúlik október, és november derekán Verdi feleségével
együtt felkerekedik, elutaznak Sant'Agatából Párizsba.
De Verdinek újabb megbeszélésekre kell összeülnie Perrinnel és Escudier-val, mielőtt kielégítő befejezést
találna A végzet hatalmának.
1865 decemberében meghallgat néhány előadást az Opérában. Sétálgat a városban, mely egyre jobban tetszik neki. Semmi kedve nincs dolgozni: „előbb még megnézem Párizs egy új negyedét, mely két éve épül, aztán munkához látok. Megcsináljuk a Don Carlost."
Ez tehát az az új opera, melyre Perrin választása esett.
„Verseit Méry fogja írni: Schillert követjük, s csak annyit teszünk hozzá, amennyit a látványosság megkövetel. Az irgalmát! Hadd legyen dolga az Opéra masináinak is!"
Méry, akárcsak Escudier, az olaszok művészeti géniuszának bámulója volt; a Don Carlos operaszövegkönyvvé alakításának munkáját előrehaladott korban és betegeskedve veszi kézbe, s nemsokára meghal. Perrin azt javasolja, hogy munkáját Camille Du Locle folytassa, veje és titkára.
Beköszönt az 1866-os esztendő.
Verdi nekiül az új szövegkönyvének; de most már nem tud máshol komponálni, mint a Sant'Agata-i „pusztaságban".
Egészségének nem tesz jót Párizs éghajlata: mióta a francia fővárosban tartózkodik, szokott torokbántalmai gyötrik. Március derekán tehát feleségével együtt hazaindul Olaszországba, s Nizzán és a tengeren át Genovába érkezik. Március 24-én betoppan Sant'Agatába. Igyekeznie kell az operával: el kell készülnie a nyáron; serényen munkához
lát. Figyelmét semmi se vonja el a komponálástól: sem a mezei munkák, sem a lovak (híresek saját nevelésű csikói), sem a séták. „De szégyen-gyalázat, a Don Carlos mégsem halad olyan gyorsan" ahogy Verdi szeretné; „még elkészülhetek vele időben, csak vigyáznom kell az egészségemre" — írja.
Itália fölött új vihar van kerekedőben. A fővárost Firenzébe helyezték át az 1864 szeptemberi egyezmény
alapján, s ez Torinóban véres forrongásokat váltott ki, melyek nagyon fölzaklatják Verdit. Itália háborúra készül, s 1866 áprilisában Poroszországgal szövetkezik, Poroszország szintén Ausztria lerohanására
készül, hogy megfossza a Német Államszövetségbeli hegemóniájától. Senki sem tudja még, mikor és hogyan, de érzik, az ellenségeskedés röviden kirobban. A Don Carlos jól halad; de Verdit ez nem nagyon érdekli ebben a pillanatban.
„Ha kitör a háború, bizony el kéne hagynom ezeket a veszélyeztetett helyeket, de nincs szívem elhagyni Itáliát! Hova menjek? Mit tegyek?... Ki tudja!... Kár! Tizenöt
napja olyan jól haladok a munkámmal! Befejeztem a harmadik felvonást, és elkezdtem a negyediket. Ha azt is befejeztem, késznek tekintem az operát, hiszen az ötödik felvonás egy pillanat műve csupán, nem szabad többnek
lennie. Tudom, hogy az a pillanat nem jön el mindennap, de egy-két héten belül meg kell találnom".
Verdit a szerződés köti, hogy június végére befejezze és átadja a művet, s azonnal indul Párizsba, a
próbákra. De Escudier közvetítésével haladékot kér Perrintől, aki azt szeretné, ha minél hamarább Franciaországba menne.
Június 18-án az olasz hadsereg csatába kezd; 24-én pedig felvirrad Custoza szerencsétlen napja. Verdi nem akar tovább Sant'Agatában maradni. Július 5-én Genovába utazik. Egyre gyakrabban látogat ebbe a városba,
s egyre szilárdabb az az elhatározása, hogy oda költözik, mert az éghajlat javára válik, s a kereskedő hajlandóságú lakosság nyugton és szabadon hagyja őt. Angelo Mariani is Genovában telepedett le már több éve, most a Sauli-palota első emeletén lakik, a szép Carignano-dombon, szépen berendezett, hatalmas szobákban. A palotában — Marianival egy emeleten — szabad lakosztály található; Verdi és felesége kibérli. A két lakosztályt ajtó köti össze. Verdi és Strepponi asszony sokat töprengett, vitatkozott, mielőtt választásuk Genovára esett volna.
Genovában telepedik le Teresina Stolz is, akit egyre szorosabb kötelékek fűznek Angelo Marianihoz; a karmester semmiképpen sem tud megválni az énekesnőtől. Teresina Stolz a Corallo-palotában lakik, a Sauli-palota közelében. 1864 őszi bolognai föltűnése óta a legelső olasz drámai szopránok közt a helye.
Most, Genovában, Verdi és Mariani, Strepponi asszony és Stolz kisasszony szinte egy családot alkotnak, oly meghitt barátságban élnek.
Az a hír terjed el, hogy Venetót az osztrák császár átengedi III. Napóleonnak. Verdit szíven üti, hogy
így megsértik az olaszokat. Így a párizsi utazás újra néhány héttel eltolódik; a háború jobb kimenetelét várja. Verdi — akiben egyre nagyobb félelmet kelt az osztrák békeszerződés, melynek feltételeit
Ferenc József III. Napóleonnal tárgyalta meg — nem akarja a külföldiek gúnyolódásának kitenni magát, ha Párizsba utazik; július 14-én a szerződés felbontását kéri Perrintől, de az nem egyezik bele. Verdinek
tehát utaznia kell.
Július 20-án az olasz hadsereget szétverik Lissánál. Két nappal később Verdi ezt írja Arrivabenének: „Megtettem mindent, hogy fölbontsam a szerződésemet az Opérával, de hiába. Elképzelheted, hogy hazámat szerető olasz létemre milyen szájízzel megyek most Párizsba."
Néhány napot tölt csak a francia fővárosban; amennyi a főszereplők énekpróbáihoz éppen szükséges. A Don Carlos kompozíciója még nem kész. Az ötödik felvonásnak csak a vázlata van meg, Párizsban pedig Verdi semmivel sem jut közelebb a befejezéshez. A Pireneusokban, Cauterets-nél
olyan hőforrások vannak, amelyek az orvosok szerint hatásosak a torokbajok ellen. Verdinek éppen erre van szüksége: augusztus 20-a táján feleségével együtt odautazik. Szeptember első napjaiban Verdi és Strepponi asszony visszatér Párizsba.
Kész a Don Carlos. Elkezdődnek az összpróbák az Opéra színpadán, a szokott keservek: elnapolások, felfüggesztések, valóságos
és kitalált betegségek; kedvetlenség, kelletlenség, rosszakarat közepette, amelyből annyi jut ki Verdinek hogy a világ legbéketűrőbb emberét is (aki minden bizonnyal nem Verdi) kétségbe ejtené.
Így érkezik el december. Mikor kerül színre a Don Carlos? Hej, csak térhetne már vissza Genova enyhe éghajlatába, a rájuk váró szép ház nyugalmába!
Megkezdődik az 1867-es esztendő, de januárban sem lehet még bemutatni a Don Carlost. Sose érnek véget a próbák ?
Gyászos hír súlyosbítja Verdi keresztjét: január 14-én, nyolcvankét esztendős korában meghal Bussetóban
az apja. A temetés után úgy látszik, a Don Carlos bemutató előadását február végére rögzítik. Vége februárnak, s a Don Carlos még mindig nem került színre.
Csak március 9-én kerül sor a főpróbára, és 11-én, ünnepélyes keretek között, a bemutatóra. Főszereplők: Sass (vagy Sax vagy Sasse, aszerint hogy olaszosan, németesen vagy franciásan írják), Morère, Obin. A bemutatón részt vesz a császár, a császárné, Matilde hercegnő; megjelennek a miniszterek, a követek, a politikai és a tudományos élet s a művészvilág legszámottevőbb képviselői.
De a fogadtatás, noha számtalan kritikus elismeri és dicséri ihletének emelkedettségét s még inkább faktúrájának
nemességét, nem a legmelegebb. Élénk viták kerekednek az opera értékéről. Sok kritikus hangjából kiérződik a bosszankodás a legnagyobb francia dalszínház igazgatósága ellen, amiért — a Párizsban nemsokára
megnyíló Világkiállítás ünnepi nyitószáma szerzőjéül — ismét egy idegenre esett a választás.
A Don Carlosnak egy alapvető hibája van: terjengős. Verdi túl következetesen alkalmazkodott Schiller drámájához
(nem rövidítette meg, ahogy gyakran szokták dalművé alakításkor, sőt még ki is bővítette a „látványosság kedvéért"), s ez oda vezetett, hogy ő, akinek legfőbb erénye a gyorsaság és tömörség,
a túlírás modorosságába esett.
Ehhez járul, hogy bár a Don Carlos minden egyes részletének igen nemes dallamvezetése van, mely a legkifejezőbben jellemzi a színen mozgó szereplőket,
a dráma légköréből eredően azonban „színezetük" túlnyomórészt nyomasztó, komor, s ez a mű hideg, mozdulatlan ragyogását okozza, ami fárasztó öt hosszú felvonáson át. Verdi, mivel francia közönség számára írta, alkalmazkodott azokhoz a különleges kívánalmakhoz, melyeket a
közönség abban az időben s abban a színházban előszeretettel megkívánt: azaz a bonyolult, pazarul díszített, táncbetétekkel megtűzdelt, nagyzenekarra hangszerelt operához; hasonult a Tell Vilmoshoz, A prófétához, A zsidónőhöz és más, túlnyomórészt történelmi tárgyú darabhoz.
Hogy mekkora a távolság a Don Carlost közvetlenül megelőző A végzet hatalma vagy az átdolgozott Macbeth között, nem mindenki látja át az első pillantásra. A Rigoletto, a Traviata, Az álarcosbál szerzőjének szokott recitativóit, áriáit, zenekari számait várják; nem találják, és megrökönyödnek.
A Verdi-zenedrámák új eleme tűnt fel Az álarcosbállal: a zenei díszítőelem; létezése A végzet hatalmában már egészen nyilvánvaló: növekedésnek indult a külsőleges pompa, oly módon, hogy a szenvedély kitörésének rovására vált.
Kialakul a francia mintára körvonalazott opera; ez a francia opera az olasz operákból ered, annak a zsenialitásnak,
tudásnak és gyakorlatnak a summája, melyet Európa legnagyobb zeneszerzői ajándékoztak Franciaországnak.
„Verdi ma az egyetlen, aki nagyoperát tud írni" — állapítja meg Rossini.
Az erőtől duzzadó, hatalmas arányú, sokrétű Don Carlos-szal Verdi Európa legnagyobb operaszerzője lett: az ő műveit igyekszik megszerezni Franciaország, Olaszország, Spanyolország, Oroszország, Ausztria, mert csak azok elégíthetik
ki közönségük ízlését.
Verdi annyi sok operabemutató és siker után nem csekély ellenszenvet kelt maga iránt Párizsban. A francia zeneszerzők - magától értetődik - ellenfelei: Verdi az az idegen,
aki elkaparintja előlük az őket megillető pénzt és ünneplést.
A Don Carlos bizonytalan kimenetelénél sokat nyomott a latban Eugénie császárné ellenséges magatartása: a császárné Wagner pártfogója és „közismerten bigott asszony" volt. Sértődése II. Fülöp és az Inkvizítor jelenetében
tört ki. Annál a pontnál, amikor a király fölkiált: — Elég, főpap! — a császárné hátat fordított a darabnak. Azt is nehezményezte, hogy a negyedik felvonásban a lázadás betör a börtönbe. Nem nehéz
megérteni, hogy az uralkodóasszony minden szeszélyét és előítéletét szolgaian követő udvar nyomására a Don Carlos sikere elmaradt. Pedig a császárné korábban rokonszenvet és elismerést tanúsított az olasz zeneszerző iránt, meghívta Verdit
a Compiègne-i kastélyba, s kiderült, hogy tökéletesen ismeri operáit, azokat is, amelyeket még nem
mutattak be Párizsban.
Sasso bágyadtan énekelte Erzsébet királyné szerepét: Hainl, a karmester vajmi kevés lendülettel és pontossággal vezényelte a zenekart; a fúvósok, akiknek a harmadik felvonás
udvari jelenetében fontos szerepük van, Adolphe Saxszal (a nevét tőle nyerő hangszer — szaxofon — föltalálójával) az élen, rettentő hamisan játszottak. S ennek a kétes eredménynek eléréséhez vagy nyolc
hónap erőfeszítése, kínlódása, mérgelődése kellett!
Mariani felmordul: „Ősszel majd én mutatom be a Don Carlost Bolognában, akkor meglátjuk."
Június első napjaiban a Don Carlost bemutatják a Covent Garden-ben; a londoni előadáson Paolina Lucca, Fricci, Naudin, Graziani, Petit és Bagaggiolo énekel, a zenekart Michele Costa, Verdi hajdani ellenfele vezényli. Costa már rég megváltoztatta Verdiről alkotott véleményét, s élénk értelmét, alapos tapasztalatát az opera
szolgálatába állítja. A Don Carlos három énekszámát megismételtetik, a bevétel ötvenezer líra. Az igazat megvallva, a Don Carlos Londonban sem aratott nagy sikert.
Mariani azonban győzelemre akarja vinni az operát. Színre viszik tehát Bolognában, ahol már nem kérdéses az opera sikere. Ott immár kiváló énekesgárda (Stolz kisasszony s Fricci, továbbá Strigelli, Capponi, Rossi és egy fiatal baritonista, akit már felkapott a hír: Antonio Cotogni), remek zenekar s mindenekfelett Angelo Mariani a siker biztosítéka.
Október huszonhetedikén mutatják be: a közönség tombolva ünnepel, az újságok lelkes cikkekben méltatják.
Angelo Marianit egekig magasztalják. A Don Carlos bolognai sikerével Verdi és Mariani barátságának lángja legmagasabban lobog; hamar lecsitul azonban, sőt, ellobban s elenyészik, mert elfojtja a rosszindulat, mely a legkiválóbb emberek közt is széthúzást
szít, és egymás ellenségévé teszi őket.
A Don Carlos Ricordinál megjelentúj kiadásában (1974) Ursula Günther közzétette a mű valamennyi változatát.
Kiderült, hogy nem is négy, hanem valójában hét változata van:
1. az ősbemutató próbáinak verziója
2. a főpróba anyaga
3. a bemutatón elhangzott változat
4. a második párizsi előadás formája
5. a nápolyi, 1872-es verzió
6. a négyfelvonásos milánói és
7. az ötfelvonásos modenai verzió.
Az 1. változatból a premierig nyolc részletet hagytak el. Köztük a két legértékesebb a fontainebleau-i
képet megnyitó ötszólamú nagy népi kórus, mely nem csak zenei szépségével tűnik ki, hanem aláhúzza a Don Carlos politikai hátterét is, valamint a Posa halálát követő együttes. A favágó-kórus a nép nyomoráról
énekel, tehát hangsúlyozza a francia–spanyol békekötés fontosságát. A Posát elsirató együttes - Fülöp szólama a vezető dallam - azért nevezetes, mert főtémáját Verdi később A Requiem Lacrymosájának
vezető dallamává tette. A különböző változatok összevetéséből az is kiderül, hogy az 1881-es változat a párizsi verziónak több mint a felét részben elhagyta, részben átdolgozta.
Felmerül a kérdés, a hét közül vajon melyik változatot lehet Vedri végleges akaratának, tehát a mű autentikus
formájának tekinteni. Valószínű, hogy az utolsó, ötfelvonásos formát. Az már aztán az egyes operaházakon múlik, hogy ebbe a verzióba beillesztik-e a legelső változat kihagyott részleteinek némelyikét. 1977
decemberében a milánói Scala az utóbbi eljárást követte. (Lásd majd ott.)
Don Carlos
Nagyopera öt felvonásban
Szövegét Joseph Méry és Camille du Locle írta Friedrich Schiller Don Carlos, Infant von Spanien c. drámája nyomán (1787)
Bemutató: 1867. március 11., Párizs, Opéra
II. Fülöp, Spanyolország királya - Louis-Henri Obin - basszus
Don Carlos, spanyol trónörökös - Jean Morère - tenor
Rodrigue, Posa márkija, Don Carlos barátja - Jean-Baptiste Faure - bariton
Főinkvizítor - Joseph David - basszus
Valois Erzsébet - Marie-Constance Sass - szoprán
Eboli hercegnő, udvarhölgy - Pauline Guéymard-Lauters - mezzoszoprán
Egy szerzetes / V. Károly császár - Armand Castelmary - basszus
Thibault, a királynő apródja - Leonia Levielly - szoprán
Lerma gróf - Gaspard - tenor
Királyi hírnök - Mermant - tenor
I. felvonás
Madrid, 1558. Spanyolország és Franciaország háborúban áll, de a béke közel - amennyiben Don Carlos spanyol trónörökös, az uralkodó II. Fülöp
fia feleségül veszi Valois Erzsébetet, a francia király leányát. Erzsébet és Don Carlos - aki azért utazott Franciaországba, hogy egy pillantást vethessen jegyesére - egy vadászat során találkozik a fontainebleau-i
erdőben. Az ifjú a spanyol követ kíséretének tagjaként mutatkozik be, és a leány a férjéül kijelölt férfi jelleméről kérdezi őt. A férfi erre megmutatja neki a trónörökös arcképét, a leány ráismer,
és mámorosan szerelmet vallanak egymásnak. Boldogságuk azonban rövid életű: újabb spanyol követ érkezik, és hivatalosan megkéri Erzsébet kezét Spanyolország uralkodója számára. Mivel az egész udvar könyörög,
hogy segítsen véget vetni a háborúnak, a leány beleegyezik a házasságba.
II. felvonás
1. kép: Egy szerzetes súlyos szavakkal ítéli el a volt császár világuralmi törekvéseit, majd Isten irgalmáért és bűnbocsánatáért esd számára. Don Carlos őszintén feltárja lelke féltett titkát egyetlen barátja, Posa márki előtt: még mindig olthatatlan lánggal szereti egykori jegyesét, Erzsébetet, akitől politikai okok
miatt elszakították, s akit atyja vett feleségül. A márki Flandria elnyomott népének nyomorúságára hívja fel a herceg figyelmét, hogy ezzel új célt és értelmet adjon életének. Álljon a nép függetlenségéért küzdők élére, és szentelje életét a szabadság kivívásának.
2. kép: Az udvarhölgyek és Eboli hercegnő a királyné kertjében úrnőjüket várják. Posa márki kihallgatást eszközöl ki Don Carlos számára a királynénál. Erzsébet, bár az udvar szabályai ezt szigorúan tiltják, négyszemközt fogadja
mostohafiát. Carlos nem tud uralkodni érzelmein, és szavai izzó szerelmi vallomássá forrósodnak.
Erzsébet nem tagadja, hogy az ő szívéből sem haltak ki a régi érzelmek, de híven kitart azon az úton, amelyet sorsa számára kijelölt. A király egyedül találja hitvesét, amiért száműzetéssel sújtja a szolgálattevő
udvarhölgyet. Azután Posa márkihoz intézi szavait. Posa, a szabadságeszmék rettenthetetlen bajnoka, lángoló szavakkal ecseteli a király előtt a nép szörnyű szenvedéseit,
amelyeket egyedül az uralkodó irgalma enyhíthetne, de a bizalmatlan és kiábrándult zsarnokot, aki emberi érzéseiben is megcsalatva érzi magát, nem tudja meggyőzni. A király ennek ellenére bizalmával tünteti
ki Posát, akit egyetlen őszinte hívének érez.
III. felvonás
1. kép: Eboli hercegnő szíve Don Carlosért ég. Egy álarcosbálon a véletlen kezére játssza az infáns titkát. Féltékeny
haragjában Eboli halálos bosszút esküszik ellene, amiért Posa, aki meghallotta szavait, tőrt emel rá. Carlos szava kijózanítja a márkit, de a hercegnő ettől a pillanattól mindkettőjüket végzetesen gyűlöli. Posa ismeri a veszélyt, amely barátját fenyegeti, és éppen ezért elkéri tőle a Flandriára vonatkozó titkos
iratokat, amelyek bizonyítékul szolgálhatnának az infáns ellen.
2. kép: A királyi udvar az eretnekek kivégzésére vár. Carlos egy flandriai küldöttség élén vakmerően az uralkodó elé lép. Amikor Fülöp a sanyargatott nép fiainak
irgalmat esdő kérését elutasítja, Carlos mindenre elszántan kardot ránt atyja ellen. Egyetlen főúr,
a trón egyetlen védelmezője sem siet uralkodója segítségére. Végül Posa lép elő. Carlos megsemmisülten adja át neki kardját. Az eretnekek máglyáin magasra fellobognak a lángok.
IV. felvonás
1. kép: Fülöp álmatlanul bolyong rideg palotájának termeiben. Gyötrő magányában a főinkvizítorhoz fordul
tanácsért. Az egyházfejedelem nem is késik a válasszal: Carlos kivégzését, mint Istennek tetsző cselekedetet, jóváhagyja, sőt eretnekséggel vádolva Posát, az ő halálát is követeli. A király tehetetlen az egyház hatalmával
szemben. Eboli hercegnő a királyné féltve őrzött ládikóját, amelyről megtudta, hogy Don Carlos képét is rejti, a király kezére játszotta. Amikor a királyné, nem ismerve a tettest, ezért panaszt
tesz férjénél, Fülöp felnyitja a kazettát, és abból valóban az infáns képe hullik ki. A király, aki mérhetetlen birodalom korlátlan ura, nem tud önmagán uralkodni. Szenvedélyes haragjában cédának nevezi
hitvesét. Posa és Eboli rohannak be, hogy az ájult királynét felsegítsék. A márki elérkezettnek látja a pillanatot, amikor saját
életének feláldozása árán megmentheti Carlost. A hercegnőt mélységes bűnbánat fogja el. Töredelmesen bevallja úrnőjének, hogy a kazettát ő orozta el, sőt a paráznaságot, amivel Erzsébetet vádolta, ő
maga követte el. A királyné száműzi Eboli hercegnőt.
2. kép: Posa felkeresi barátját a börtönben. Jó hírt hoz: az infáns rövidesen visszanyeri szabadságát, míg őrá,
aki az inkvizíció gyanúját magára terelte, és a Carlostól kapott levelekkel bőséges bizonyítékokat szolgáltatott önmaga ellen, a halál vár. Carlos rohanna a királyhoz, hogy az önfeláldozást meggátolja, de lövés dördül, és Posa márki golyótól találva, haldokolva hanyatlik Carlos karjaiba. Utolsó szavaival is a szabadság szent eszméjének védelmére buzdítja Carlost. A király maga
siet a börtönbe, hogy fiának visszaadja kardját, de Carlos irtózva fordul el a véres kezű zsarnoktól, akinek kérlelhetetlensége újabb áldozatot követelt, s aki meggyilkoltatta leghűbb barátját. Eboli hercegnő közben fellázította Madrid népét. A felizgatott tömeg fegyverrel tör be a börtönbe, hogy kiszabadítsa
Carlost. De váratlanul megjelenik a főinkvizítor. Az előbb még oly elszánt tömeg babonás félelemmel hullik térdre iszonyatos tekintélye előtt.
V. felvonás
Carlos Flandriába készül, hogy Posa végakaratához híven a nép szabadságának szentelje életét. Szent Jusztin kolostorának templomában találkozik
utoljára Erzsébettel. A férfi megígéri, hogy a flamandok ügyének szenteli életét. Amikor búcsúznak, előlép a sötétségből Fülöp és a Főinkvizítor.
A király megparancsolja, hogy mindkettőjüket vessék tömlöcbe, de Carlos kardot ránt, és V. Károly síremléke felé hátrál. A II. felvonás elején megismert szerzetes magával viszi Carlost. A király, a Főinkvizítor
és a kíséret döbbenten ismeri fel benne V. Károly császárt.
vagy
Egy Deutsche Grammophon felvétel 1984-ből
Don Carlos – Placido Domingo
Rodrigue, Marquis de Posa - Leo Nucci
Elisabeth de Valois – Katia Ricciarelli
La Princesse d'Eboli - Giulietta Simionato
Le Grand Inquisiteur – Nicolai Ghiaurov
Un Moine - Nikita Storojew
Thibault - Ann Murray
Le Comte De Lerme - Tibere Raffalli
Un Heraut Royal - Antonio Savastano
Une voix d’en Haut – Arleen Auger
Orchestra del Teatro alla Scala di Milano - Claudio Abbado
(Studio, January 1983, June 1984)
Acte I
01 - Introduction 'Le cerf s'enfuit sous la ramure'
02 - Recit et Romance 'Fontainebleau! Foret immense..'
03 - Je l'ai vue
04 - Scene et Duo 'Le bruit du cor s'eteint sous l'ombre..'
05 - 'Que faites-vous donc ' ... 'De quels transports'
06 - Scene et Final 'A celui qui vous vient... L'heure fatale est sonnee'
07 - O chants de fete
Acte II
08 - Scene et Priere: 'Charles-Quint, l'auguste Empereur'
09 - Au couvent de Saint-Just
10 - Scene et Duo 'Le voila!..Dieu, tu semas dans nos ames'
11 - Choeur et Scene 'Sous ces bois au feuillage immense'
12 - Chanson du Voile 'Au palais des fees'
13 - Scene, Terzettino, Dialogue et Romance 'L'infant Carlos'
14 - Grande Scene et Duo '"Je viens solliciter de la Reine une grâce..."
15 - Scene et Romance 'Le Roi!'
16 - 'O ma chere compagne'
17 - Scene et Duo 'Restez! ...O Roi! J'arrive de Flandre'
Acte III
18 - Prelude
19 - Scene 'A minuit, aux jardins de la Reine'
20 - Duo 'C'est vous!'
21 - Trio 'Que dit-il?'
22 - Grand Final 'Ce jour heureux est plein d'allegresse!'
23 - 'En placant sur mon front, ...Sire, la dernière heure'
Acte IV
24 - Scene et Cantabile: "Elle ne m'aime pas!"
25 - Scene: "Le Grand Inquisiteur!...Dans ce beau pays"
26 - Scene et Quartour: "Justice! Sire!...Maudit soit le soupcon infâme"
27 - Scene et Air: "Pitié! Pardon pour la femme coupable!"
28 - 'Ah, je ne verrai plus la Reine.. O don fatal...'
29 - 'C'est moi, Carlos...'
30 - 'C'est mon jour supreme...'
31 - 'Que parles-tu de mort?'
32 - 'Carlos, ecoute...Ah! Je meurs l'ame joyeuse'
33 - 'Mon fils, reprenez votre epee...Ciel! Le tocsin!'
Acte V
34 - Scene et Air 'Toi qui sus le neant des grandeurs de ce monde'
35 - Scene et Duo d'Adieu 'C'est elle!... J'avais fait un beau reve!... Au ...
36 - Scene Final 'Oui, pour toujours!'
37 - Appendix, Act I. Prelude et Introduction 'L'hiver est long'
38 - Appendix, Act III, Scene I. Introduction et Choeur 'Que de fleurs... Pour une...
39 - Appendix, Act III, Scene I. Le Ballet de la Reine
40 - Appendix, Act IV, Scene I. Scene 'J'ai tout compris'
41 - Appendix, Act IV, Scene II. Final 'Mon fils, reprenez votre epee... Qui me re...
42 - Appendix, Act V. Final 'Oui pour toujours... Ah! Sois maudit! Artisan d'une ...
Mp3 - 48000 Hz - 256 kbps
vagy
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése