Verdi: Jeruzsálem

A Haramiák két előadása után Verdi átengedi a karmesteri pálcát Balfénak, aki a harmadik és utolsó előadást vezényli, s ő maga Párizsnak veszi útját. A Haramiák lekerül a színlapról.

Verdi szívesen marad Párizsban. Elsősorban pihenni akar, mert elhatározta, „hogy nem írok az Olasz Színház számára, és nem fogok, de nem is szabad írnom a párizsi Opérának, mely hihetetlen módon hanyatlik, s egyetlen zeneszerző sem kerülhet ki onnan becsülettel".

Verdit Párizsban az Opéra új igazgatói keresik fel, akik mindenáron szeretnék egy operáját bemutatni. Verdi végül elfogadja ajánlatukat. Nyilván látott ott nagyszerűen bemutatott műveket is, azután meg mégiscsak a párizsi Opéra a világ leghíresebb színháza. Az igazgatók azonban új operát szeretnének. Verdi képtelen arra, hogy szövegkönyvet válasszon, zenét szerezzen, s a próbákat irányítsa. Nem volna hozzá sem ereje, sem ideje. Abban állapodnak meg Roquelannal és Duponchellel, hogy A lombardokat írja át nekik, melyet Franciaországban még nem mutattak be.

Tanácskozásra hívják Scribe-et, s megegyeznek abban, hogy megváltoztatják a szövegkönyv cselekményét, helyét, korát, szereplőit, és ezt a feladatot Gustav Vaëzre és Alfonse Royer-ra bízzák, akik igen tapasztaltak az ilyen műveletekben.

A lombard keresztes vitézek franciákká válnak, Milánóból Toulon lesz; a szenvedélyek játéka közben egyre veszít erejéből és jelentőségéből. Verdi A lombardok muzsikáját alkalmazza az új szövegkönyvre, mindenben az új librettóhoz igazítva. Néhány jó darabot kivesz belőle, s a helyettük komponáltak nem sikerültek jobbra. Végül pedig balettbetéteket ír hozzá, melyek megváltozhatatlan hagyományként ott vannak az Opéra minden egyes előadásán.

Egy éve Párizsban él Strepponi. Házat rendezett be magának, énekleckéi keresettek, és jól fizetik. A színpadtól megvált: hangja kifáradt; de még inkább a lelke fáradt bele a színházi légkörbe, szokásokba. Lelki finomsága, hányatott ifjúsága és a művészi élet, mely igen kevés ábrándot hagy meg abban, akinek lépésről lépésre kell végigjárnia útját, csak fokozta természetes borúlátását. Már hírnevének tetőpontján állandóan az a gondolat foglalkoztatta, hogy fiatalon hal meg, mint édesapja. A halál gondolata nem borzasztotta. A halál helyett eljött Verdi szerelme. Most vele él a francia fővárosban, s többé nem is fognak elválni. Strepponi harminckét éves, Verdi harmincnégy.

Az opera próbái két hónapig folynak. Verdi elégedett: s ez ritka eset ennél az oly nehezen kielégíthető embernél. Élénk megelégedéssel jelenti ki, hogy A lombardok „a felismerhetetlenségig megváltozott. A színpadra vitel egészen nagyszerű, mert itt nem takarékoskodnak."

A párizsi közönség 1847. november 26-ának estéjén az Opérában (helyesebben az Académie Royal de Musique-ban) meglehetősen hidegen fogadja a Jérusalemet. Talán az érlelődő súlyos politikai események okozzák ezt. A vidéki színpadokon jobb sorsra jut. Lajos Fülöp király meg akarja ismerni az operát, és a Tuileriákban előadatja két felvonását.

Az opera újabb átformálása az olasz fordításakor történik. Calisto Bassi Gerusalemme címen adja közre, de még az előbb említett változatnál is szerencsétlenebb sorsra jut. Ricordi az ének- és zongorakivonatot kinyomtatja és „a kiváló énekművésznek, Giuseppina Strepponi asszonynak" ajánlja.

Jérusalem

Opera négy felvonásban

A lombardok francia átdolgozása

Librettó: Gustav Vaëzre és Alfonse Royer

Bemutató: 1847. november 26., Opéra, Párizs

(Olasz nyelvű bemutató (Gerusalemme - ford.: Calisto Bassi): 1850. december 26., Scala, Milánó)

Gaston, Béarn őrgrófja - Gilbert-Louis Duprez - tenor

Toulouse grófja - Charles Portheaut - bariton

Roger, a gróf testvére - Adolphe Louis Joseph Alizard - basszus

Hélène, a gróf lánya - Julian Van Gelder - szoprán

Isaure, Hélène társalkodónője - Mme Müller - szoprán

Adhemar de Monteil, pápai legátus - Hippolyte Bremont - basszus

Raymond, Gaston szolgája - M. Barbot - tenor

Egy katona - M. Prevost - basszus

Egy hírnök - M. Molinier - basszus

Ramla emírje - M. Guignot - basszus

Az emír tisztje - M. Koenig - tenor

 

Librettó franciául    vagy    Itt

 

Zongorakivonat énekszólamokkal    vagy    Itt
 

Egy Philips felvétel

Marina Mescheriakova (Hélène)

Marcello Giordani (Gaston)

Roberto Scandiuzzi (Roger)

Philippe Rouillon (Le Comte de Toulouse)

Daniel Borowski (Le Légat)

Simon Edwards (Raymond)

Hélène Le Corre (Isaure)

Wolfgang Barta (Un soldat)

Slobodan Stanković (Un Héraut/L'Émir de Ramla)

Jovo Reljin (Un officier de l'Émir)

Choeur du Grand Théâtre de Genève
L'Orchestre de la Suisse Romande - Fabio Luisi

(August 1998, Victoria Hall, Geneva, Switzerland)

01: Introduction 

Acte I

02: "Non, ce bruit, ce n'est rien" (Gaston, Helene)

03: "Adieu, mon bien-aimé..." (Helene, Gaston)

04: "Ave Maria, ma voix te prie" (Helene)

05: Le lever du soleil

06: "Enfin voici le hour propice" (Choeur)

07: "Avant que nous partions" (Comte, Helene, Gaston, Roger, Raymond)

08: "Je tremble" (Isaure, Helene, Gaston, Raymond, Comte, Roger)

09: "A vous, Comte, jusqu'au trépas" (Gaston, Roger, Comte, Legat)

10: "Cité du Seigneur!" (Isaure, Helene, Gaston, Raymond, Comte, Legat)

11: "Viens! ô pécheur rebelle" (Roger, Choeur)

12: "Oh! dans l'ombre, dans le mystere" (Roger)

13: "Je t'attendais" (Roger, Soldat)

14: "Fier soldat de la croisade" (Choeur)

15: "Ah! viens, démon, esprit du mal" (Roger, Choeur)

16: "Mais quel tumulte!" (Roger, Isaure, Raymond, Gaston, Helene, Legat) 

Acte II

17: "Grace! mon Dieu!" (Roger)

18: "O jour fatal!" (Roger)

19: "Du secours, ô mon Dieu!" (Raymond, Roger)

20: "Loin des croisés" (Helene, Isaure, Raymond)

21: "Quelle ivresse!" (Polonaise) (Isaure, Helene)

22: "O mon Dieu!" (Choeur des Pèlerins)

23: "Ecoutez!" (Choeur)

24: "Dieu soit loue!" (Comte, Legat, Roger, Choeur)

25: "Le Seigneur nous promet" (Comte, Roger, Legat, Choeur)

26: "L'Emir aupres de lui m'appelle" (Gaston)

27: "Je veux encore entrendre ta voix" (Gaston)

28: "Prisonnier dans Ramia" (Gaston)

29: "Helene! O ciel! Gaston!" (Helene, Gaston)

30: "Dans la honte et l'epouvante" (Gaston, Helene)

31: "Une pensée amère" (Helene, Gaston)

32: "Aux armes!" (Helene, Gaston) 

Acte III

33: "O belle captive" (Choeur)

34: Airs de Ballet No.1 Pas de quatre: Andante

35: Airs de Ballet No.1 Pas de quatre: Allegro

36: Airs de Ballet No.1 Pas de quatre: Andante

37: Airs de Ballet No.1 Pas de quatre: Galop

38: Airs de Ballet No.2 Pas de deux:Allegro moderato assai

39: Airs de Ballet No.2 Pas de deux: Allegro non troppo

40: Airs de Ballet No.2 Pas de deux: Tempo di valzer

41: Airs de Ballet No.2 Pas de deux: Allegro vivace

42: Airs de Ballet No.3 Pas solo: Andante

43: Airs de Ballet No.3 Pas solo: Scherzando

44: Airs de Ballet No.3 Pas solo: Allegro moderato

45: Airs de Ballet No.3 Pas solo: Allegro

46: Airs de Ballet No.4 Pas d'ensemble: Allegro

47: "Les Chrétiens" (Officier, Emir)

48: "Que m'importe la vie" (Helene)

49: "On s'égorge, on se tue" (Helene, Gaston, Comte, Choeur)

50: Marche funèbre

51: "Barons et chevaliers, devant vous je proteste" (Gaston, Legat)

52: "O mes amis!" (Gaston)

53: "Qu'on exécute la sentence" (Emir, Gaston, Raymond, Legat, Choeur) 

Acte IV

54: "Voici de Josaphat la lugubre vallée" (Roger, Helene)

55: "Saint ermite, c'est vous!" (Roger, Legat)

56: "C'est lui!" (Helene, Gaston, Roger)

57: "Dieu nous sépare, Hélène" (Gaston, Helene, Roger)

58: La bataille

59: "La bataille est gagnée!" (Helene, Isaure, Comte, Legat, Gaston, Roger, Raymond, Choeur)

Mp3 (44100 Hz, 256 kbps)

Letöltés
vagy

Letöltés 1  és  Letöltés 2
 

Verdi: A haramiák (I masnadieri)

Néhány nappal a Macbeth első előadása után Verdi visszatér Milánóba, s hozzáfog a Haramiák megírásához. A Maestro arra kéri Maffeit, dolgozza át a második felvonást, „mely színpadilag teljesen érdektelen". Ötven Napóleon-aranyat küld neki a librettóért, s a Macbethen utólag végrehajtandó apróbb változtatásokért pedig zsebórát aranylánccal.

1847 májusának utolsó napjaira csaknem készen áll a Haramiák. Lumley türelmetlenül várja a Maestrót Londonba. Nagyszerű lakosztályt nyittat neki, és ami még fontosabb, kiváló előadókból álló társulatot szervez. Szerződteti a nagynevű énekesnőt, Lindet. Verdi útnak indul London felé, kísérője a hű Muzio. Két napra megáll Párizsban, ahol azt suttogják, hogy Lind nem hajlandó az új operában énekelni. A Maestro előreküldi Muziót, hogy bizonyosodjék meg, mi az igazság a szóbeszédből. Ha igaz, ő nem megy Londonba. Lind készségesen várja, hogy Verdi operájában a kijelölt szerepet megkapja. Szívesen fogja betanulni. Verdi átkel hát a La Manche-on, és június 5-én partra száll Londonban. Kis szállodában vesznek ki lakást.

Munkához látnak: a Maestro megírja, ami még hiányzik az opera befejezéséhez, a tanítvány pedig elkészíti a kivonatokat, lemásolja, rendbeszedi az anyagot. Reggel ötkor már talpon vannak; délután hatkor hagyják abba a munkát. Bekukkantanak a színházba, azután lefekszenek, hogy másnap reggel ismét munkához láthassanak.

A Királynő Színháza sikerének delelőjén van. Zsúfolásig töltik a nézők. Verdi operái, amelyeket elsőrendű énekesek interpretálnak, ide csődítik a lelkes közönséget. Míg Lumley színházában a Haramiákat próbálják, a Covent Garden bemutatja a Foscarit. A siker olyan nagy, hogy az operának csaknem a felét meg kell ismételni.

Londonban a művészek, a közönség, a jó társaság, igen melegen fogadja. A Maestro azonban nem jár sem estélyekre, sem házi, sem nyilvános hangversenyekre, a fogadásokat is messze elkerüli. Egyetlenegyszer fogadja el Lumley vacsorameghívását, ahol asztaltársa a száműzött Louis Bonaparte.

Június végéig Verdinek be kell fejeznie a Haramiákból hátralevő néhány oldalt, a hangszerelés szokás szerint még hátra van. Fáj a gyomra és a torka. „A nedves és nehéz levegő nyomasztóan hat idegrendszerére, s révetegebb, komorabb, mint rendesen" — jelzi Muzio. „Ha egyszer épségben elhagyom Londont, nemigen jövök vissza többet... London csodálatos város, a környéke fönséges, az éghajlata azonban szörnyű" — írja Verdi Maffei grófnőnek.

Július közepén elkezdődnek a Haramiák zenekari próbái. Az operát feltétlenül be kell mutatni huszonkettedikén este. A királynő rendelte így, aki különleges ünnepélyességet akar adni az eseménynek. Azon a napon zárja be a Parlament ülésszakát, s részt vesz majd a gálaesten.

A bemutatót igen élénk várakozás előzi meg: ez az első olyan opera, melyet e korban olasz mester írt egyenesen London számára. Az énekesek elégedettek szerepükkel. A zenekar és a kórus odaadással tanul. Tekintélyes személyek ostromolják Verdit azzal a kéréssel, vezényelje maga az első nyilvános előadást. A Maestro azonban, szokásos szerénységével, tudni sem akar erről. Csak akkor adja be derekát, amikor hivatalos levélben kérik fel, melyet Oroszország londoni nagykövete és a Lordok Házának több tagja írt alá.

Az első előadást szemmel láthatóan kedvezően fogadják. Az előjátékban Alfredo Piatti csodálatosan játssza a gordonkaszólót. A finálé tercettje kórussal „az opera legszebb darabja. A Maestro minden operájában van egy olyan tercett, ami mestermű" — mondja Muzio. Szerinte a Haramiák lesz Verdi legnépszerűbb műve, annyira könnyű, egyszerű, dallamos. A Maestrót, az énekeseket számtalanszor kitapsolják: virágeső, tapsvihar. 

A haramiák (I masnadieri)

Tragikus melodráma négy felvonásban

Szövegkönyvét Andrea Maffei írta Friedrich von Schiller Die Räuber c. drámája (1781) nyomán.

Bemutató: 1847. július 22., Her Majesty's Theatre, London

Massimiliano, Moor grófja - Luigi Lablache - basszus

Carlo, az idősebb fia - Italo Severo Gardoni - tenor

Francesco, a fiatalabb fia - Filippo Coletti - bariton

Amalia, árva leány, a gróf unokahúga - Jenny Lind - szoprán

Arminio, a gróf kamarása - Leone Corelli - tenor

Moser, tiszteletes - Lucien Bouché - basszus

1. felvonás

A szász határon, egy fogadóban vagyunk, a 18. század elején. Moor gróf idősebbik fia, Carlo Plutarkhoszt olvassa, a régi dicsőség elidegeníti a saját hanyatló korától. Elhagyta otthonát, és csatlakozott a haramiákhoz, akik épp a fogadó udvarán mulatnak. Carlo megunta a züllött életet, írt apjának, Massimiliano grófnak, hogy elnyerje bocsánatát. Vágyódik otthona és árva unokahúga, Amalia után. Rolla, bandájuk egy tagja levelet hoz Carlónak. Azt hiszi, apja bocsánatát. A levelet azonban fivére, Francesco írta, és benne az áll, hogy ne térjen vissza, mert apja bebörtönözné, kenyéren és vízen tartaná. Carlo — nem is sejtve, hogy Francesco ellopta az apjának szánt levelet és így akarja fivérét kitúrni a vagyonból — elkeseredésében szakít a becsületes élettel, és a haramiák vezére lesz.

Ebből a jelenetből idézzük Carlo cavatinájának néhány ütemét. Figyelemre méltó az ütemkezdő nyolcadhangok utáni nyolcad szünet, majd a kitartott fél hang, és a melódiát tovasodró pontozott nyolcad és tizenhatod. Ezzel az eszközzel gyakran fog élni Verdi.

Változás. Moor kastélya Frankföldön. Francesco örül, hogy fivérét letérítette a jó útról, most idős apját akarja elintézni. Megbízza szolgájukat, Arminiót, hogy öltsön katonaruhát, és jelentse Massimilianónak: fia, Carlo, elesett a Prága alatti harcokban. — Az idős gróf álmát Amalia őrzi, csendesen énekelve. — Francesco behozza az álruhás Arminiót, aki egy kardot is hoz, Carlóét. Elmondja a betanított üzenetet: „Vidd el ezt a vérpecsétes kardot atyámnak, és mondd el neki, hogy megtagadott fia reményt vesztve halt meg a gyilkos háborúban... Halálom megszabadít esküdtől, Amalia. Francesco, te vedd nőül őt..." Amalia zokog, Massimiliano a földre zuhan. Francesco megnyerte az aljas csatát.

2. felvonás

Amalia nagybátyja sírjánál imádkozik, otthagyta Francesco lakomáját. A vétkét megbánó Arminio elmondja, hogy Carlo él, és Massimiliano is. Amalia Carlójához énekel egy csendes-szép cabalettát.

Francesco felelősségre vonja, amiért eljött a lakomáról. Kéri, majd kényszeríti, hogy beleegyezését adja házasságukhoz. Amalia elveszi a férfi kardját, és elmenekül. — A cseh erdőben tanyázik Carlo bandája, most szabadítják ki Rollát a prágai börtönből. Menekülés közben gyújtogatnak. — Carlo a napnyugtáról énekel: milyen békés a természet, és milyen feldúlt és békétlen az ő lelke. Nem ábrándozhat sokáig, Rolla jelenti, hogy egy ezred katonaság vette őket üldözőbe. Elszántan készülnek védekezésre.

3. felvonás

Amalia menekültében abba az erdőbe téved, ahol a haramiák tanyáznak. Carlo belép barlangjába, egymásra ismernek, boldogok, hogy a sors összehozta őket. A lány nem tudja, hogy Carlo a banda vezére. Elmeséli neki Francesco aljasságát, elbeszélését megszakítják a haramiák. — Carlo egy torony tövében áll őrt. Elkeseredésében már öngyilkosságra gondol. A toronyban rejtőzik atyja, Arminio élelmet hoz neki. Carlo viszontlátja apját, akit Francesco élve el akart temetni, de a jó útra tért Arminio megmentette. Carlo utasítja cimboráit, hogy fogják el szörnyeteg fivérét.

4. felvonás

Francesco lakosztálya. Rémes álmot látott, valóságos Dies Irae-t, utolsó ítéletet. Lelkészt hív, Mosertől megkérdi, milyen bűnre nincs feloldozás? Az apa- és testvérgyilkosságra, felel a pap. Francescót sem oldozza fel. Az opera drámai csúcspontja a gonosz és a pap képében jelenlevő jó összeütközése.

Francesco átkozódik, kész a pokollal szembeszállni. — A toronynál Massimiliano gróf megáldja Carlót, de nem ismeri fel benne fiát. Éppen elvesztéséről panaszkodik, amikor jönnek Carlo emberei. Francesco elmenekült. Carlót ez megnyugtatja. Elhatározza, hogy az irgalom útjára tér. Ekkor Amaliát hozzák be a rablók, Carlo nem titkolhatja tovább kilétét, felfedi titkát, sőt titkait. Apjának a kilétét, Amaliának, hogy ő a rablóvezér. Ami ezután következik, szöges ellentétben áll Schiller motivált befejezésével. Az apa haldoklik, a lány hajlandó követni a rablót, de az nem rántja magával a gyalázatba, inkább szíven szúrja Amaliát, és „most jöjjön az akasztófa" kiáltással elrohan.

Annyi nagyszerű gondolat, annyi drámai erő van ebben az operában, hogy méltóbb befejezést érdemelne. Tudjuk, Schiller is kétféle befejezést dolgozott ki, annyira problematikus volt számára a végkifejlet. Az egyik szerint Franz (Francesco az operában) kalapja arany zsinórjával megfojtotta magát, a másik szerint az égő kastély lángtengerébe akar rohanni, de kimentik, és Karl (Carlo) megbocsát neki, holott a gonosztevőnek egy halál kevés is. De hogy Amaliát miért kell leszúrnia, azt az operában semmi sem motiválja. Mivel a lélektani problémákkal túlzsúfolt drámák legtöbbször nem válnak be operásított változatban, a Haramiák felemás mű maradt. Nem fejlődés Verdi művészetében. Mindössze valamelyest megújítja az egyes számok formáját, melyekből operáját komponálja; de nem sikerül semmi igazán élénket és életre valót alkotnia. Olyan drámát választott ki megzenésítésre, melynek szemlélete hamis, kifejezésmódja pedig mesterkélt.

Schiller maga írja e fiatalkori tragédiája kapcsán: „Mivel nem ismertem az embereket és sorsukat, szükségképpen láthatatlan maradt tollam számára az angyalt és a démont elválasztó igaz határvonal. így aztán olyan szörnyet állítottam elő, amilyen szerencsére soha nem létezett a világon, s melyet csak azért szeretnék megőrizni, hogy példája legyen a sugallat és a géniusz különös egybeszövődéséből származó teremtésnek." 

Maffei úgy dolgozta át Schiller tragédiáját, hogy nem értett eléggé a melodráma zenei szerkezetéhez. A Maestro tanácsai még nem voltak elegendőek ahhoz, hogy számottevően javítsanak a szövegkönyvön, így a librettóból is hiányzik a változatosság és a hatásosság. Verdi írás közben bevallotta, hogy nem találja az opera befejezésének módját. Olyan lustaságot, fáradtságot érzett, amilyet még soha. „Feltétlenül szükségem van a pihenésre. A Macbeth és a Haramiák annyira kifárasztottak, amennyit semmiképp sem tud elviselni a szervezetem; ha megtalálnám a módját, hogy kiegyezzem Luccával, és pihenjek ezen a télen, szívesen megtenném..." A bemutató és a mű értéke mellett, illetve ellen érvelő viták után Verdi mindenki másnál jobban ítéli meg operáját: „Jól ment, noha nem váltott ki különösebb tombolást, olyan sikere volt, hogy sok ezer frankot jövedelmezett nekem."

Librettó olaszul   vagy   itt

Magyarul (Csákovics Lajos Zsolt fordítása)

 

Zongorakivonat énekszólamokkal   vagy   itt

Egy Decca kiadás 1993-ból (eredetileg 1983)

Massimiliano - Samuel Ramey

Carlo - Franco Bonisolli

Francesco - Matteo Manuguerra

Amalia - Joan Sutherland

Armino - Arthur Davies

Moser - Simone Alaimo

Rolla - John Harris

Orchestra of the Welsh National Opera - Richard Bonynge (April 1982, Kingsway Hall, London)

01: Preludio

Atto primo

02: Scena 1 - "Quando io leggo in Plutarco" (Carlo)

03: "O mio castel paterno" (Carlo)

04: Scena 2 - Recitativo: "Vecchio! spiccai da te" (Francesco)

05: "La sua lampada vitale langue" (Francesco)

06: Scena3 - "Venerabile o padre" (Amalia)

07: Cavatina: "Lo sguardo avea degli angeli" (Amalia)

08: "Mio Carlo" (Massimiliano, Amalia)

09: Finale: a) Scena: "Un messeggero" (Francesco)

10: Finale: b) Quartetto: "Sul capo mio colpevole" (Massimiliano, Amalia, Francesco, Armino)

Atto secondo

11: Scena 1 - "Dall'infame banchetto" (Amalia)

12: "Tu del mio Carlo al seno" (Amalia)

13: "Perché fuggisti al canto" (Francesco)

14: "Io t'amo, Amalia!" (Francesco, Amalia)

15: Scena e Coro: "Tutto quest'oggi" (Rolla, Carlo, Masnadieri)

16: Recitativo: "Come splendido" (Carlo)

17: Romanza: "Di ladroni attorniato" (Carlo)

18: Finale: "Capitano!" (Carlo, Masnadieri)

Atto terzo

19: "Dio, ti ringrazio!" (Amalia, Carlo)

20: Coro: "Le rube, gli stupri" (Masnadieri)

21: "Ben giunto, o Capitano!" (Carlo, Armino. Massimiliano)

22: "Un ignoto, tre lune or saranno" (Massimiliano, Carlo, Masnadieri)

Atto quattro

23: Sogno: a) "Tradimento!" (Francesco, Armino, Masnadieri)

24: Sogno: b) "Pareami che sorto" (Francesco, Armino, Masnadieri)

25: Scena e Duetto: "M'hai chiamato" (Moser, Francesco, Armino)

26: Scena - "Francesco! mio figlio!" (Massimiliano, Carlo)

27: Duetto: "Come il bacio d'un padre" (Massimiliano, Carlo)

28: Finale: a) Scena: "Qui son essi!" (Carlo, Amalia, Massimiliano)

29: Finale: b) Terzetto: "Caduto è il reprobo!" (Carlo, Amalia, Massimiliano)

Mp3 (44100 Hz, 256 kbps)

Letöltés

vagy

Letöltés1   Letöltés2

Verdi: Macbeth

Verdi kora ifjúsága óta állandóan olvasgatta és rajongásig menően tisztelte Shakespeare drámáit. Ám csak 1843-ban gondolt arra, hogy a tragédiák közül néhányat megzenésítsen. Ekkor merült fel a Lear király első terve - mely aztán évtizedeken keresztül foglalkoztatta Verdit -, valamint a Hamlet és a Vihar megkomponálásának ötlete.

Az első tervek idején azonban még visszariad a feladat nagyságától. Ám 1847-ben boldogan ragadja meg a lehetőséget egy Shakespeare-opera megírására. Lanari, a firenzei Pergola színház bérlője kínál szerződést; ebben az időben Verdit három téma foglalkoztatta: a Haramiák (Schiller), az Ősanya (Grillparzer) és a Macbeth. A Grillparzer-darabot elvetette, majd hozzákezdett a Haramiák megírásához. Amikor azonban kiderült, hogy a firenzei társulatban nincs megfelelő képességű tenorista, viszont rendelkezésre áll a kor egyik legkiválóbb olasz baritonistája, Felice Varesi (a későbbi első Rigoletto és öreg Germont) - Verdi abbahagyja a Schiller-darab munkálatait és hozzáfog a Macbeth-hez.

Hogy ne kelljen elvonnia figyelmét a munkától, megbízza Lanarit és Piavét, hogy készítsenek elő mindent, amire a Macbeth sikeres szcenikai kivitelezéséhez szükség lehet. Nem fogadja el ezért a felhívást, hogy himnuszt írjon azokra az ünnepségekre, melyeket novemberben tartanak majd Rómában, „a pápa avatására". Nem szívesen utasítja vissza ezt a kérést. Most szívesen elfelejtette volna a papokkal és az alkalmi szerzeményekkel szembeni ellenérzését, őszinte és átérzett tiszteletadással csatlakozott volna ahhoz az általános rokonszenv-megnyilvánuláshoz, mely a júniusi konklávén megválasztott új Szentatyát fogadja. Mastai pápa liberális gondolkodása, igazságérzete, jósága, melynek lépten-nyomon tanúbizonyságát adja, a visszaélésektől való irtózása s legfőképpen Itália iránt érzett őszinte szeretete a hazafias reménység hullámát ébreszti az olasz népben.

A szövegíró ismét Piave. A velencei költő bálványként tisztelte Verdit, és kívánságainak mindenben eleget tett. Szinte megható levelezésüket olvasni : a zeneszerző szidja, korholja librettistáját - néha egyenesen gorombán -, az viszont türelemmel veti magát alá mindenben Verdi akaratának. Végül a maestro azt a módszert választja - és ehhez a Boitóval való találkozásig hű marad -, hogy ő maga osztja be jelenetekre a drámát, készíti el a szcenáriumot, adja meg egy-egy áriának vagy együttesnek a szövegi tartalmát, versmértékét, sőt, néha még egy-egy verssort is.

Verdi közben néhány zeneszámot, áriákat, cavatinákat ír, amelyeket a Foscari párizsi, illetve az Attila milánói bemutatóján szándékszik beiktatni.

A librettó munkája állandóan akadozik, Verdi levelei egyre gorombábbakká válnak, és egyre nyomatékosabban hívja fel Piave figyelmét arra, hogy kerüljön minden szószaporítást. Verdi, a nagy dramaturg nyilvánvalóan észrevette, hogy a Macbeth Shakespeare legrövidebb, legtömörebb tragédiája; emellett ő maga is a mindenek felett való tömörségre törekedett már akkor. Végül is máshonnan kért segítséget: irodalomértő és műfordító barátjával, Andrea Maffei gróffal dolgoztatta át Piave harmadik és negyedik felvonását.

Verdi elképzelésére rávilágít a következő, 1846 szeptemberében Piavénak írt levele. „Mellékelten küldöm a Macbeth vázlatát. Ez a tragédia egyike a legnagyobb emberi alkotásoknak!... Ha már nem tudunk valami nagy dolgot csinálni belőle, legalább csináljunk valami szokatlant. Figyelmedbe ajánlom, hogy a verssorok minél rövidebbek legyenek: mennél rövidebbek, annál hatásosabbak. Gondolj arra, hogy egyetlen felesleges szó se legyen. Minden mondjon valamit, és alkalmazz fennkölt nyelvezetet, kivéve a boszorkánykórusokat: ezek viszont triviálisak, de különlegesek és eredetiek legyenek. Rövidség és fennköltség..."

Karácsonyra a Macbeth második felvonását is másolóhoz küldi. Három nappal azután, hogy az Attila a Scalában színre került, Verdi megköti a szerződést, melyben a Macbethet Ricordinak adja el, és megerősíti azt a megállapodást, melyben a Pergola igazgatóságának ígéri az opera első előadását, Firenzében. Verdi teljességgel megtiltja, hogy a Macbeth valaha is színre kerülhessen a Scalában.

„Túl sok példa győzött meg arról — írja Verdi Ricordinak —, hogy itt nem tudják vagy nem akarják kellőképpen kiállítani az operákat, különösen az enyéimet. Nem feledkezhetem meg arról, milyen gyengén került színpadra A lombardok, az Ernani, A két Foscari stb... Újabb példaként szemünk előtt van az Attila... Kérdezlek téged, hogy ilyen jó társulattal lehetett volna-e rosszabbul színre vinni ezt az operát?... Ismétlem tehát, nem engedhetem meg, és nem is szabad megengednem, hogy a Macbethet a Scalában bemutassák, legalábbis addig, amíg a dolgok jobbra nem fordulnak. Úgy érzem, kötelességem, hogy tájékoztatásodra közöljem: ez a feltételem, melyet most a Macbeth esetében szabok meg, mostantól kezdve valamennyi operámra érvényes lesz."

1847 január közepére a Macbeth a harmadik felvonás végéig készen áll, február elején hozzákezd a hangszereléshez, a hó közepén pedig Firenzébe indul a minden részletében kidolgozott partitúrával. Február 19-én érkezik Firenzébe. Kísérője Muzio, aki a zongora melletti próbákhoz nyújt segítséget.

Nem érte el a Macbeth Firenzében azt a nagy sikert, melyről sok zenetörténész beszél. „Jóindulatú volt a fogadtatás; de inkább a jelenlevő szerzőre tekintettel, mint a zenére, melynek mintegy fele nem aratott tetszést" — mondja Basevi, az esemény szemtanúja, becsületes és tekintélyes kritikus, Verdi géniuszának csodálója.

Súlyos tévedés volt, hogy a XIX. század közepének olasz melodrámájában uralkodó tökéletlen formák közé akarta beszorítani a tökéletes tragédiát, Shakespeare Macbethjét. Olyan tévedés ez, melyért a közönség — tudtán kívül is — a zeneszerzőt kárhoztatta.

Verdi szerint viszont ez az opera jobb valamennyi eddigi művénél; s örök hálája jeléül szeretett apósának, Antonio Barezzinek ajánlja.

A 40-es években még Itália-szerte játsszák a művet, de később, még az 1865-ös, Párizs számára készült átdolgozást is beleértve, nem tartozott Verdi népszerű darabjai közé. Napjainkban sok helyen előadják, több lemezfelvétel is készült belőle, de ma sem éri el a Rigoletto, a Traviata vagy az Aida népszerűségét.

Kis híján húsz esztendő telik el, mikor Verdi újra kézbeveszi a Macbeth partitúráját. Ugyan már 1852-ben felmerül egy párizsi előadás természetesen balettel bővített terve, de e terv csak 1863 végén válik valósággá. Ekkor veti fel Escudier az ötletet: színre hozná a Macbethet a párizsi Théátre Lyrique-ben. Az elengedhetetlen balett megkomponálását Verdi természetesnek tartotta, ám: „... átlapoztam a Macbethet, hogy elkészítsem a balettet; de jaj nekem! Ennek a muzsikának átolvasásakor olyan dolgok döbbentettek meg, amilyeneket nem óhajtottam volna felfedezni. Egy szóval, vannak benne olyan részletek, amelyek vagy gyengék, vagy pedig - ami még rosszabb - jellegtelenek!"

Az átdolgozás a következő részeket érintette -jó néhány kisebb változtatáson és hangszerelési retusáláson kívül-: erősen változott az I. felvonásbeli Lady-Macbeth kettős zárórésze; teljesen új a II. felvonást nyitó Lady Macbeth-ária, az eredeti sablonos és valóban karakter nélküli cabalettának nyoma sem maradt; változott a II. felvonás fináléjában Macbeth reagálásainak zenéje Banquo szellem-megjelenésére; áthangszerelte Verdi - és részben át is írta - a III. felvonásbeli király-vízió színpadi zenéjét; kimaradt az e felvonást záró, megint csak sablonosan cabaletta-típusú Macbeth-ária, és helyére új kettős került Macbeth és Lady Macbeth között; természetesen új az e felvonásban helyet kapott balettzene (bár egyes kutatók szerint a jóslat és a király-vízió utáni balett még 1847-es keletű). A IV. felvonásban Verdi kicserélte a nyitókórust, és az eredeti, nagyon is a Nabucco „Szállj, gondolat"-jára emlékeztető kartétel helyébe teljesen új anyag került. A leglényegesebb változás a darab befejezését érinti: a maestro elhagyta Macbeth haláljelenetét, és teljesen új csatazenét komponált, ekkor került erre a helyre a zenekari fúga. És végül 1865-ben szólalt meg először a zárójelenet nagy diadalhimnusza is.

Az új részek francia szövegét Ch. Nuitter és A. Beaumont írta, az olasz előadások számára e szövegrészeket ugyancsak Piave költötte át. Az új verzió - természetesen francia nyelvű - bemutatójára 1865. április 21-én került sor a Théátre Lyrique-ben. Azóta ebben a formában játsszák a Macbethet.

Macbeth

Melodráma négy felvonásban

Szövegét Francesco Maria Piave írta Andrea Maffei közreműködésével Shakespeare azonos című drámája (1605-6, ford.: Giulio Carcano) és Schiller német változata (1800, ford.: Andrea Maffei) alapján.

Bemutató: 1847. március 14., Firenze, Teatro di Pergola

Macbeth - Felice Varesi - bariton

Lady Macbeth - Marianna Barbieri-Nini - szoprán

Banquo, a király hadvezére - Nicola Benedetti - basszus

Macduff, skót nemes - Angelo Brunacci - tenor

Lady Macbeth kamarásnője - Faustina Piombanti - mezzoszoprán

Malcolm, a király fia - Francesco Rossi - tenor

Doktor - Giuseppe Romanelli - basszus

I. felvonás

Mezőség. A boszorkák jövendőt mondanak a skót király két hadvezérének: Macbethnek és Banquonak. A prófécia így szól: az egyik király, a másik fejedelmek atyja lesz. A jóslat úgy látszik, hamarosan megvalósul. Hírnök jelenti, hogy Cawdor thánja fellázadt Skócia királya ellen, s hűtlenségéért életével fizetett. Skócia uralkodója Macbethet tette meg a than utódjává. Íme, az első lépés a megjósolt s oly szenvedélyesen áhított trónus felé.

Változás. Lady Macbeth értesül a jövendölésről. Egyben a jó hírről: Skócia királya, Duncan, Macbeth vára felé tart, s egy éjszakát alattvalója födele alatt akar eltölteni. A lady iszonyatos tervet forral: meg kell ölni a királyt, hogy Macbeth trónra léphessen. A gaztettet a lady terve szerint követik el. Az utolsó percben visszatorpanó Macbeth kezébe az asszony belekényszeríti a tőrt. A gyilkosságot, mellyel egy ártatlan őrt vádolnak, Macduff fedezi fel.

II. felvonás

Egyik bűn a másikat szüli. Macbeth és a félelmetes lady, a boszorkák jóslatának hatása alatt elhatározza, hogy Banquót és fiát is megöli, hiszen a boszorkák szerint Banquo ivadékai trónra kerülnek.

Változás. A várkastély parkjában gyilkosok gyülekeznek. Banquót és fiát, Fleancet támadják meg. Banquót halálra sebzik. Fia elmenekül.

Változás. Ünnepi lakoma Macbeth palotájában. A lakoma közepette megjelenik a meggyilkolt Banquo szelleme. Az összeroppant gyilkos a boszorkákhoz fordul ismét: újabb jóslatot kér.

III. felvonás

Macbeth megjelenik a boszorkánybarlangban. Íme, az újabb prófécia: vérrel szerzett trónját megtarthatja mindaddig, míg Birnam erdeje meg nem indul. Macbethet megölni csak az képes, aki nem asszonytól nyerte életét. Választ kap arra a kérdésre is, mi lesz Banquo ivadékaiból? Egyik király, a másik után bukkan elő – Skócia jövendő uralkodói, Banquo utódai. Macbeth kardot ránt, de a szellemekkel szemben tehetetlen.

Változás. Bujdosók gyülekeznek Skócia határán. Macbeth rémuralma elől menekültek. Malcolm, a meggyilkolt király fia és Macduff áll a lázadók élére. Malcolm kiadja a parancsot: ha támadásra indulnak Macbeth vára ellen, minden vitéz egy zöldellő ágat erősítsen sisakjára, a birnami erdő egy lombját. A hadvezér csak arra gondol - „álcázni" kell a felvonuló sereget. De e hadicsel mögül a vésztjósló prófécia szava szól: „ha a birnami erdő megindul".

IV. felvonás

A lady alvajáróként bolyong a palota termeiben. Égő szövétnekkel kezében jelenik meg, s szavaiban még egyszer végigéli a történteket: aki a koronáért nyúl, annak nem szabad visszariadnia a vértől.

Változás. Macbeth csatára készül. Biztos győzelmében. Hiszen az erdő még sosem indult el, sosem segített egyetlen csatában sem. Győzelmébe vetett hite megrendül, mikor hírül hozzák, hogy Lady Macbeth meghalt, és hogy élő, hullámzó erdő közeleg! A birnami erdő lombjai, úgy látszik, mégiscsak rohamra indultak. De a jóslat utolsó mondata még mindig képtelenségnek tűnik. Macbethet csak olyan hős győzheti le, akinek nem asszony adott életet. Macduff áll ki párharcra Macbeth-tel. Macduff, aki valóban nem „született", hanem úgy metszették ki anyja testéből. Macduff pengéje átjárja Macbeth szívét. A jóslat beteljesedett. S a királyi váron Duncan fiának, Malcolmnak lobogója leng.

Míg Shakespeare-nél vitán felül a címszereplő a centrális figura, addig a Verdi-operának sokkal inkább a Lady a főszereplője, mind zenei megformálásának súlya, mind pedig a cselekményben vitt szerepe révén. Verdi Macbeth-jében éppúgy megvan a jóslatot követő első pillanatban a gaztettre való készség, mint Shakespeare hősénél. A zene árulkodik arról, hogy más zajlik le Macbeth szívében, mint amit szavakban kimond. A tőr-monológ, majd a gyilkosság utáni kettős Macbethet töprengőnek, habozónak mutatja. A Lady hatására válik igazán gonosszá, hogy aztán a záróária előtti recitativóban eljusson a teljes közönyig. A Lady viszont első megszólalástól kezdve célratörő, kemény és hideg.

A mű zenei megformálása is különleges, szokatlan és új. Ez az első Verdi-darab, amelyben a zeneszerző tudatosan, demonstratívan és mindig drámai kiindulással száll szembe a „csak szép" dallam korábban még nála is előforduló elvével.

A hangszerelés - főleg a párizsi számoké - éppúgy a mű egészének sötét tónusát húzza alá, mint a harmóniavilág és a hangnemválasztás. (A darabban nagyjából azonos számú dúr és moll szakasz van. Ez önmagában véve is döbbenetes eredmény, a dúr hangnemek korábbi döntő túlsúlyával szemben; de hozzátehetjük, hogy a legfontosabb és legjelentősebb áriák, illetve együttesek úgyszólván kivétel nélkül moll hangneműek. Közöttük is kitűnik a szinte központi jellegű f-moll hangnem.)

A végleges Macbeth-zene tehát nem egységes. Három rétegre bontható: az 1847-es változat legtöbb része kiütközik a korai Verdi-művek stílusvilágából merészségével, újításaival és sötét tónusával, viszont van néhány szám, amely ennek a korszaknak általános hangvételét képviseli (főleg a néhány megmaradt cabaletta vagy a boszorkánykórusok). A harmadik réteg természetesen az 1865-ben hozzákomponált számokból áll. Egy szempontból azonban egységes a három réteg - és ez a szempont a legfontosabb - : a jellemzésben.

Amint Macbeth így szól:

„Még csak kísért a gyilkosság, de már 
Úgy rázza világomat, hogy erőmet
Elszívja a képzelet, s már csak az 
Van, ami nincs" – úgy Verdi is azonnal exponálja Macbeth jellemének mindkét alapvető rétegét: a gonosz-ságra való hajlamot és a töprengést. A tercbe zárt dallamvilágot és ennek következményét: az egymás mellett fekvő hangközlépéseket lágynak, lírikusnak, vagy ha tetszik, töprengőnek tartjuk. Ez lenne Macbeth egyik jellemvonása. A másikat, a gonoszságra való hajlamot ugyancsak az első duett Macbeth-szólama mutatja be. Az előbbi motívum dallamos jellegű, ennek uralkodó eleme a ritmus, mégpedig régi ismerősünk, a jellegzetes

pontozott ritmusképlet. Nabucco és Abigél, illetve Pagano szólamában találkoztunk eddig vele. Itt is, máshol is az összecsapó, ellentétes érzelmek csatájában a negatív, a gonosz, vagy legalábbis nem jóindulatú személyek jellemzője. Végigkíséri Verdi szinte egész életművét, egyébként egyike az elődöktől származó hagyományos megoldásoknak.

A Shakespeare-tragédia monológjai elvont-filozofikus jellegűek, tehát megkomponálhatatlanok. Verdi természetesen ki is hagyta a szóbanforgó monológot - hogyan is lehetne megzenésíteni az olyan szöveget, mint „Már csak az van, ami nincs"? Viszont a zene mindkét alapvető Macbeth-motívum exponálásával elmondja azt, ami a szövegből hiányzik.

Ugyanilyen egységes a Lady motívumköre. Ez a jellemábrázolás keményebb eszközöket vesz igénybe. Legfőbb jellegzetessége egy olyan melódiatípus, amely - a Macbethével éppen ellentétben - a széles dallamlépéseket, a tágranyíló hangközöket kedveli. Néha átveszi a címszereplő kisterces világát; vagy ironikus módon, vagy kezdeményezően, mint a gyilkosság utáni kettős záró strettájában, vagy akár „engedelmesen", mint a III. felvonás záróduettjében. Három - ha a bordal-együttest is hozzávesszük: négy - áriája van a Ladynek. Mindegyikben a tág hangközök uralkodnak. Tehát éppoly céltudatos, sőt, hidegebben, keményebben, gátlástalanabbul célratörő, mint férje.

Az opera folyamán a zeneszerző hű marad a shakespeare-i mintához, de az alvajáró-jelenet líráját, lágyságát a tragédia Lady Macbeth-je sehol sem mutatja fel. Csodálatos búcsúztatója a női főszereplőnek! Mintha a zeneszerző végezetül is megbocsátaná a sok gaztettet, a sok vért, ami a Lady kezéhez tapadt, mintha a megőrülés egyben tisztítótűz is lenne, amelyben minden emberi gonoszság kiég, és marad az egyik legszebb Verdi-dallam, a Lady utolsó színpadi megjelenését kísérő fájdalmas melódia.

Macbeth és a Lady mellett a boszorkányok együttese tekinthető harmadik főszereplőnek. Az I. és III. felvonásbeli boszorkánykórusok, ami magát a zenei anyagot illeti, akármelyik Verdi-opera báli jelenetében vagy egzotikus környezetben felhangzó kórusában benne lehetnének.

Claudio Abbado, a zseniális karmester hívja fel a figyelmet a Macbeth általa vezényelt hanglemezfelvételének kísérőfüzetében egy olyan motívumra, amely az egész partitúrában lépten-nyomon felbukkan, és amely - úgy tűnik - a gyilkosságok zenei szimbóluma.

A motívum tehát nem több, mint egy leszálló kis-szekund.

A IV. felvonás 1865-ből származó nyitókórusa a zenedramaturgiai lélektan párját ritkítóan zseniális példája. A nagy kórusdallamot bevezető két zenekari ütemben „siratóként" előadási utasítással hangzik fel a kisszekund-motívum, majd a kórusdallam felett megfordításban, alulról felfelé csendül fel állandóan. A kórusdallam főtémája pedig tercbe zárt motívum. E két zenei megoldás félreérthetetlenül utal arra, aki Skóciát elnyomja, pusztítja, gyilkosságaival vérbefojtja: Macbeth-re.

Szóljunk még néhány szót a hangszerelés problematikájáról. A mű egyik leghatásosabb jelenete a III. felvonásbeli király-vízió színpadi zenéje. Verdi 1865-ben ezt is bővítette, megváltoztatta és áthangszerelte. Ekkor írta elő a két oboából, hat klarinétból, két fagottból és egy kontrafagottból álló, szokatlan együttest és azt, hogy ez a színpadi zene feltétlenül a süllyesztőből, tehát mintegy a föld alól szóljon. (Levél Escudier-hez: „Ez a kis zenekar ... olyan különös, misztikus és ugyanakkor nyugodt és békés hangzást ad, amire más hangszerek nem képesek. A színpad alatt, egy nyitott és elég széles süllyesztő közelében legyenek elhelyezve, hogy hangjuk jól szétterjedjen a színházban, ám misztikusan, és mintegy a távolból zengve.") Egyrészt ez a zene az egész jelenet szürreális fantasztikumát segíti, éppúgy, mint ahogy a sablonos, sőt komikusnak is tűnő orgyilkos-kórust is a fantasztikum világába emelik a szólisztikusan kezelt üstdob ütései. Másrészt ez a darab egyetlen olyan hangzásbeli specifikuma, amely a helyszínre, a skót dudákra utal.

Összegezve: a Macbeth egyike Verdi nagy zenedrámai remekeinek, annak ellenére, hogy zenei anyaga széthúzó, nem egységes. Tradicionális megoldásainál lényegesen súlyosabban esnek latba a nemcsak a saját korában, hanem ma is újszerűen ható, izgalmasan érdekes jelenetei. Sötét színei pedig egészen különleges helyet biztosítanak számára a mester életművében. Talán éppen e sötét színek és a szerelmi líra teljes hiánya az oka annak, hogy minden zsenialitása ellenére sem vált mind a mai napig igazán népszerűvé.

Librettó olaszul és magyarul   vagy   Itt



Zongorakivonat énekszólamokkal    vagy    Itt

Nézzünk egy 1976-os Deutsche Grammophon felvételt

Shirley Verrett - Lady Macbeth

Piero Cappuccilli - Macbeth

Plácido Domingo - Macduff

Nicolai Ghiaurov - Banco

Sergio Fontana - Araldo

Antonio Savastano - Malcolm

Carlo Zardo - Medico

Giovanni Foiani - Servo di Macbeth

Alfredo Mariotti - Sicario

Orchestra del Teatro alla Scala - Claudio Abbado (January 1976)

01: Preludio

Atto I

02: Che faceste? Dite su!

03: Giorno non vidi mai si fiero e bello!

04: S'allontanarono! N'accozzeremo

05: Nel di della vittoria io le incontrai

06: Oh donna mia!

07: Sappia la sposa mia, che pronta appena

08: Di destarlo per tempo il re m'impose

Atto II

09: Perche mi sfuggi

10: Chi v'impose unirvi a noi?

11: Studia il passo, o mio figlio

12: Salve, o Re!

Atto III

13: Tre volte miagola la gatta in fregola

14: Finche appelli, silenti m'attendete

15: Ondine e Silfidi dall'ali candide

16: Ove son io?

Atto IV

17: Patria oppressa!

18: O figli, o figli miei!

19: Vegliammo invan due notti

20: Perfidi! All'anglo contra me v'unite!

21: Ella e morta!

22: Vittoria!

Mp3 (44100 Hz; 256 kbps)

Letöltés
vagy
Letöltés 1.    Letöltés 2.