Verdi: La Traviata

Mihelyt teheti, vagyis 1853 január 23-án, a Teatro Apollo első három Trubadur előadása után, Verdi Bussetóba szökik. Néhány napig maradhat csak otthon, ezt az időt arra használja föl, hogy a Traviatán elvégezze az utolsó simításokat.

„Piave nem fejezte még be a szövegkönyv csiszolását. Még a befejezett részek között is vannak azonban hosszadalmas közönség-altató históriák, különösen a végén, amelynek pedig igen gyorsan kellene peregnie, ha a kívánt hatást el akarjuk érni" — tudatja Verdi a hónap utolsó napjaiban Marzarival, a Fenice igazgatójával. Kéri, adjon Piavének néhány napi szabadságot, hogy őhozzá utazhassék néhány apró dolog megbeszélése végett.

Február 16-án Verdi még Bussetóban van és serényen dolgozik. „A Velencének írandó opera annyira igénybe vesz, hogy alig van időm enni és néhány órát aludni" — írja egy barátjának.

Muzio tájékoztatja a Maestrót a Milánóban kitört zavargásokról. Február 10-i levelében arról tájékoztatta Verdit, hogy a felkelést leverték. „A tartományokban minden csendes, nyugodt, s így a Maestro nyugodt szívvel útra kelhet." Verdi szíve azonban nem nyugodt. Talán nem is annyira a politikai események hírei kavarják föl, hanem az egyre kedvezőtlenebb hírek, melyek a Traviata előadására összegyűjtött társulatról keringenek.

Február 21-én Velencébe érkezik. Haladéktalanul elkezdődnek a Traviata próbái. A Maestro elégedetlen. Donatelliről tudott már, de Graziani, a tenorista sincs legjobb formában, baj van a hangjával, Varesi, a baritonista pedig szemmel láthatóan kedvetlen. Az énekesek vonakodva követik a Maestro tanácsait és serkentő szavát.

Verdi kora olasz operairodalmának első vonalában halad. „A Traviata — emlékezzünk Verdi szavaira — a kor témája. Más talán nem írta volna meg a jelmezek, a kor és más ezer ostoba gátlás miatt, én azonban szívvel-lélekkel csinálom."

A Traviata még a Rigolettónál is jobban megközelíti a francia vígopera műfaját. A kaméliás hölgy, mely a Traviata történetét szolgáltatja, valójában nem dráma s még kevésbé vígjáték. „Piece melée de chants" (melodráma), így jelölte az ifjabb Dumas, amikor először bemutatta a Vaudeville Színházban. S valóban, ez a mű valódi vaudeville, azaz kis dalocskákkal, szellemes bonyodalmakkal, sok vidámsággal átszőtt, nem mindig finoman csiszolt komédia, amely elfoglalta az a couplets komédia helyét, melyet Scribe és Labiche művelt. A kaméliás hölgy néhány jellegzetes vonása tanúskodik erről.

Dumas darabjából Verdi megőrzi a lendületet, a könnyedséget, s még jobban hangsúlyozza a szenvedélyt. Az első lépéseket teszi a felé a zenei játék felé, mely az élet valóságából merít. Meleg emberi érzés lüktet a dallamokban, melyeket géniusza alkot. Soha még gyötrőbb zokogás nem létezett, mint az a hangszeres dallam, amely bevezeti a megváltását kereső boldogtalan nő halálát.

A Traviata első előadása, március 6-án (ezúttal tizenkét nap elég volt az opera hangszerelésére) a hatalmas bukások történetében is előkelő helyet foglal el.

A bukás fő oka az volt, hogy a közönség egy szinte hangját vesztett tenoristát hallhatott, egy kedvetlen baritonistát, s egy olyan primadonnát látott (bár nagyszerűen énekelt), aki meglehetősen testes volt. Amikor az orvos a színpadon kijelenti róla, hogy az életből tüdőbaj miatt már csak néhány órája van hátra: ez aztán mindenkiben ellenállhatatlan nevetést keltett.

Ezt írta Verdi Emanuele Muziónak, 1853. március 7-én, Velencéből: „A Traviata tegnap esti bemutatója bukás. Az én bűnöm-e vagy az énekeseké? Az idő eldönti majd."

Ricordi kiadónak még aznap ír:

„Fáj, hogy szomorú hírt kell közölnöm Veled, de nem rejtegethetem az igazságot. A Traviata megbukott. Ne kutassuk az okát. Így történt.“

Barátjának — Luccardinak — március 9-én:

„Nem írtam Neked a Traviata első előadása után: a második után írok. Az eredmény bukás! Határozott bukás! Nem tudom, hogy kinek a hibája: jobb nem beszélni róla. Nem írok semmit a zenéről, s engedd meg, hogy ne írjak az énekesekről sem.“

Verdi hagyja, hogy a vihar elvonuljon, maga pedig Sant'Agatába tér vissza. Legodaadóbb és leghűségesebb velencei barátai közül jelentkezik nála Antonio Somma ügyvéd, akivel gyakran találkozott Antonio Gallo Szent Márk téri zenemű kereskedésében. (E találkozások harmadik és elmaradhatatlan résztvevője Vigna volt; ők alkották „az elválaszthatatlanok triászát", ahogy szoros baráti kapcsolatuk alapján nevezték őket.) Somma azt ajánlja, hogy szívesen ír opera-szövegkönyvet. Ajánlata igen kedves a Maestrónak, aki így felel barátjának:

„Semmi sem lehet jobb, semmi sem lehet kedvesebb számomra, mint hogy nevemet az Ön nagy nevével fűzzem össze. De hogy méltóképpen vagy legalábbis a tőlem telhető legjobban zenésítsem meg azt a magasrendű költészetet, melyet Ön bizonnyal alkotni fog, engedje meg, hogy néhány dologban leszögezzem álláspontomat."

Nézeteit kifejtve a Maestro így fejezi be levelét:

„Ön érti már, hogyan érzek és gondolkodom. Mivel tudom, hű és őszinte jellemű férfival beszélek, megengedem magamnak, hogy megmondjam: az Ön általjavasolt témák között, bármennyire kiválóak is drámailag, nem találom egyikben sem azt a változatosságot, melyet hóbortos agyam kíván."

Somma a Maestro véleményét kéri a Sordello című témavázlatról; Verdi azonban elhibázottnak találja a drámai cselekményt, sápadtnak a színpadi alakokat. Nem írja meg Sommának, hogy ő már tanulmányozta, és a maga elképzelése szerint fel is vázolta a Lear király színképeit. Mindössze óvatosan rávezeti a szívéhez közelálló témára, amelynek megzenésítéséhez egyszer már nyugodtan, megfontoltan akar hozzálátni.

1853 nyarát a Lear király elkészítésével kapcsolatos viták és kísérletek töltik ki. Verdi azonban elveszíti munkakedvét, s közömbösen hagyja a készülő librettó sorsa. Újabb gyász érte: áprilisban meghalt Milánóban ifjúkorának kedves pajtása, Luigi Toccagni.

Verdi ősszel úgy tervezi, hogy Nápolyban tölti a telet; de október közepén tervét megváltoztatva elhagyja Bussetót, és újra Párizsba utazik. Somma azt hiszi, azért megy oda, hogy előkészítse a Lear király bemutatóját. De Verdi felvilágosítja: „Ideutazásom oka az volt, hogy eleget tegyek egy kötelezettségemnek melyet évekkel ezelőtt szerződésben vállaltam az Operával szemben.“

Roqueplan, az Opéra igazgatója 1852 februárjában megállapodott Verdivel, hogy még az év júniusának végére átadja neki Scribe egy szövegkönyv vázlatát, s az év végére a teljesen befejezett szövegkönyvet. Augusztusban Verdi két vázlatot is kapott Scribe-től. Megjegyzéseivel és módosítási javaslataival ellátva visszaküldte a költőnek. Egy évig azután nem hallott róluk semmit. 1853 augusztusában ír Roqueplannak, kéri, bontsa föl szerződését, melyet hibáján kívül, még mindig nem teljesített. Párizsba érve azonban még egyszer felveszi a tárgyalások fonalát az Opéra igazgatóságával, és Scribe szövegkönyve immár gyorsan halad előre; ugyanakkor folytatja az eszmecserét Sommával is a Lear királyról, melyet újabb viták és változtatások után Somma szintén befejez.

Az év végére végre átadják neki Scribe szövegkönyvét, melynek címe: A szicíliai vecsernye. Az Opéra tehát eleget tett kötelezettségének. Az új operát 1854—55 telén kellene bemutatni. Franciaország a Világkiállításra készül, s az Opéra igazgatója pompás élvezetet kínál a világ minden részéből érkező látogatóknak. A kor leghíresebb zeneszerzőjének, Verdinek legújabb munkájával akarja szórakoztatni őket.

Verdi azonnal hozzáfog A szicíliai vecsernye megzenésítéséhez; február végéig azonban még nem jutott szinte semmire. „Elég lassan írok, sőt olykor egyáltalán nem írok - vallja be Appiani asszonynak bizalmasan. — Nem tudom, hogy mitől van ez, de a librettó még mindig ott tart csak, ahol elkezdtem."

Verdiben időközben fellángolt a vágy, hogy a Traviata elégtételt kapjon. Elhatározza, hogy bemutattatja Rómában. Úgy érzi, Velence mellett az örök város közönsége szereti őt leginkább, és meleg, őszinte rokonszenvvel fogadja.

Közben Antonio Gallo, Verdi iránti szeretetétől indíttatva, elhatározza, hogy kiadóból, hegedűművészből és zenekarvezetőből, ami eddig volt - impresszárióvá lesz. Azt akarja, hogy a Traviata magában Velencében keljen új életre. Verdi figyelmezteti őt: jól gondolja meg mit csinál, nehogy aztán késő legyen a megbánásra.

Gallo elsőrangú társulatot hoz össze: köztük van Spezia, Landi, Coletti, s a színpadi igazgatást Piavéra bízza.

Verdi, aki Ricordinak elrendelte, hogy ne engedélyezze a Traviata előadását mindaddig, amíg „újra nem tudja formálni az operát" most hozzálát a partitúra felülvizsgálatához. Átfésül néhány zenedarabot, s megbízza Muziót, gondoskodjék Milánóban arról, hogy a partitúrában eszközölt javításokat az ének-zongorakivonatba is átvezessék.

A Traviata kéziratos partitúrájában, melyet a Ricordi kiadó levéltára őriz, a változtatásokat a zeneszerző saját kezűleg jegyezte be:

„Megnézni az egész basszus szólót: » Angyali lányom van nekem... « sok megváltoztatott ütem van benne.“

„Százegyedik oldal: vigyázni a bariton egész énekére, melyben szintén sok megváltoztatott ütem van." (Ezzel azt mondja Verdi, hogy ennek a résznek az átfésülése éppúgy vonatkozik az énekszólamokra, mint a kísérő zenekari szólamokra.)

„A száznegyedik oldalon: innen az andante részig, f-mollban. »Lássa Ön bájos és ifjú még« itt újra kell készíteni az egyes szerepeket és a nyomtatott részt, mert sok a megváltoztatott ütem az énekszólamban és a zenekari részben is." (Vagyis átdolgozta azt a szoprán szólamot, mely így kezdődik: „Óh, ha tudná, hogy mily híven őrzi képét égő szívem.")

„A száztizenharmadik oldalon: itt a basszus szerep két ütemét változtattam meg. Az első hegedűknél pedig egy hangot." (Germont szerepét Verdi hol basszusként, hol baritonként emlegeti.)

„Ahol a szoprán »Vétkeztem egykor, most megvert az átok« szövege kezdődik, minden megváltozott, mind az ének, mind a zenekar, az andantéig: »Lányának mondja meg«, melyet Esz-be transzponáltam."

„A százhuszonötödik oldalon is van egy kis kiegészítés: egy ütem a zenekarnak, a »Hadd tudja meg lelkem« szövegre."

„A százötvenkettedik oldalon megváltozik az egész kabaletta, ének és zenekar egyaránt." (Germont „Hát nem él szívedben már" című áriájának lezárása ez, mely úgy kezdődik: „Nem, nem fogsz szemrehányást hallani." Ezt a kabalettát a Maestro következetes becsmérlői hevesen bírálják, már az első előadásoktól kezdve; közönségesnek ítélik, s rendszerint elhagyják az opera előadásából.)

Mint látható, az öt, részben megváltoztatott szám a második felvonásból való, s közülük négy Violetta és Germont második felvonásbeli nagy jelenetéből. A drámai cselekmény megjavult, tömörebb, pergőbb lett, a szereplőket ismét „az 1700 körüli évek" divatja szerint öltöztették.

Verdi még márciusban is habozik. Átadja-e Gallonak az operát? Azután úgy dönt, hogy hagyja a dolgokat, hadd menjenek a maguk útján.

„Még az is megtörténhet — ha Spezia valóban olyan énekesnő, mint amilyennek mondják —, hogy előbukkannak a Traviata értékei, azok, amelyeket senki sem sejt benne, s ezért talán, mindenkit meglepnek. ... De lesz, ahogy lesz, Isten kegyelme szerint."

Május hatodikának estéjén, tizennégy hónappal a bukás után, a Traviata Gallo Teatro San Benedettójában diadalmas elégtételt kap. A második előadáson „leírhatatlan a lelkesedés". Az operát ezután „még kedvezőbben fogadták, ha lehetséges, mint az első este". Vigna, aki kitartóan védelmezte az operát, így ujjong: „Ugyanazok a nézők, akik először elítélték, most azzal dicsekszenek, hogy már tavaly gyönyörű operának tartották."

A jó Gallo magánkívül van az örömtől. A diadal híre, amit Verdi Sommától tud meg, igen felvidítja a Maestrót. Így válaszol a költőnek: „Köszönöm a Traviatáról szóló híreket, nagy örömömre szolgálnak. Elképzelem, milyen örömünnepet rendez Gallo. A kalapjára nyilván kis zsineget köt hátul, hogy elég kackiásan álljon."

Összességében, állapítja meg Verdi „a Traviata, amit most a Teatro San Benedetto vitt színre, hajszálra a tavalyi, ugyanaz, amit a Fenicében mutattak be, eltekintve néhány transzponálástól s néhány új ütemezéstől melyeket magam végeztem el..."

A Traviatát hamarosan nagy sikerrel mutatták be Itália valamennyi színházában, kezdve Rómával és Nápollyal (ahol a címét Violettára, változtatták), majd a külföld legjelentősebb színházaiban.

La Traviata

melodráma három felvonásban

Szövegkönyvét Francesco Maria Piave írta ifj. Alexandre Dumas A kaméliás hölgy című regénye alapján (1852)

Bemutató: 1853. március 6., Teatro la Fenice, Velence

Violetta Valéry - Fanny Salvini-Donatelli - szoprán

Alfredo Germont - Lodovico Graziani - tenor

Giorgio Germont, Alfredo apja - Felice Varesi - bariton

Flora Bervoix, Violetta barátnője - Speranza Giuseppini - mezzoszoprán

Annina, Violetta komornája - Carlotta Berini - szoprán

Gastone, Alfredo barátja - Angelo Zuliani - tenor

Douphol báró, Alfredo riválisa - Francesco Dragone - bariton

D'Obigny márki - Arnaldo Silvestri - basszus

Grenvil doktor - Andrea Bellini - basszus

Giuseppe, Violetta komornyikja - G. Borsato - tenor

Flora komornyikja - G. Tona - basszus

Rendőrbiztos - Antonio Mazzini - basszus

I. felvonás

Párizs, 1850. Estély az ünnepelt kurtizán, Violetta Valéry otthonában. A ház asszonyának bemutatják új csodálóját, Alfredo Germont-t. Miután a vendégek távoztak, a férfi arra kéri Violettát, szakítson kitartott életmódjával, és válassza az ő szerelmét. A nő azonban nem akar komoly kapcsolatba bonyolódni, és elküldi. Ám amikor magára marad, visszacsengenek a fülében Alfredo szavai, és rádöbben: életében először szerelmes lett.

II. felvonás

Alfredo és Violetta három hónapja él együtt egy Párizs környéki házban, persze papi áldás nélkül. A férfi távollétében apja, Giorgio Germont állít be, és arra kéri Violettát, szakítson a fiával, mert botrányos viszonyuk veszélybe sodorja leányának házasságkötését. Violetta szereti Alfrédot, de teljesíti a kérést, sőt még azt is megígéri: eltitkolja előle, hogy miért hagyta ott, majd búcsúlevelet hátrahagyva távozik. A felzaklatott férfi egy estélyre követi Violettát, akit ismét régi pártfogója, Douphol báró kísér. Kérdőre vonja az asszonyt, az pedig könyörögve kéri, távozzék. Alfredo egy marék pénzt vág Violetta arcába; ezért a durva sértésért mindenki elítéli, még odaérkező apja is.

III. felvonás

Néhány héttel később. A tüdőbajos Violettának már csak órái vannak hátra. Levelet kap Giorgio Germonttól, aki közli vele: Alfredo már tud az általa hozott áldozatról, A férfi lélekszakadva érkezik, és bocsánatért könyörög. Még elálmodoznak jövendő közös boldogságukról, de a betegnek nyilvánvalóan semmi reménye a gyógyulásra: kissé erőre kap, azután holtan esik össze.

 

Az opera meséje, librettók magyarul és olaszul   vagy   itt

 

 

Partitura   vagy   itt

EMI 1982

Renata Scotto - Violetta

Alfredo Kraus - Alfredo

Renato Bruson - Germont

Sarah Walker - Flora

Cynthia Buchan - Annina

Henry Newman - Barone Duphol

Richard van Allan - Marchese d'Obigny

Roderick Kennedy - Dottore Grenvill

Suso Marintegni - Gastone

Max-René Cosotti - Giuseppe

Christopher Keyle - Commissionario

Ambrosian Opera Chorus - John McCarthy, Band of the Royal Marines - J.R. Mason

Pilharmonia Orchestra - Riccardo Muti

01 - Preludio

Atto I

02 - Coro, Violetta, Flora - Dell' invito trascorsa e gia l'ora

03 - Alfredo, Violetta, Tutti - Libiamo ne' lieti calici

04 - Tutti, Violetta, Alfredo - Che e cio

05 - Alfredo, Violetta - Duetto - Un di, felice, eterea

06 - Gastone, Violetta, Alfredo - Scena - Ebben. Che diavol fate

07 - Tutti - Si ridesta in ciel l'aurora

08 - Violetta - E strano, e strano

09 - Violetta - Aria - Ah, fors' e lui

10 - Violetta, Alfredo - Follie, follie. Delirio vano e questo

11 - Violetta, Alfredo - Sempre libera

Atto II

12 - Alfredo, Annina - Lunge da lei

13 - Alfredo, Annina - De' miei bollenti spiriti

14 - Alfredo, Annina - Annina, donde vieni. O mio remorso.

15 - Violetta, Annina, Giuseppe, Germont - Alfredo? Per parigi or or partiva

16 - Violetta, Germont - Pura siccome un angelo

17 - Violetta, Germont - Non sapete quale affetto

18 - Violetta, Germont - Un di, quando le veneri

19 - Violetta, Germont - Ah, dite alla giovine

20 - Violetta, Germont - Imponete. Non amarlo ditegli

21 - Violetta, Annina, Alfredo - Dammi tu forza, o cielo

22 - Violetta, Annina, Alfredo - Che fai - Nulla.

23 - Alfredo, Giuseppe, Commissionario, Germont: "Ah, vive sol quel core"

24 - Alfredo, Giuseppe, Commissionario, Germont: "Di Provenza il mar, il suol"

25 - Alfredo, Giuseppe, Commissionario, Germont: "Ne rispondi d'un padre..."

26 - Flora, Marchese, Dottore: "Avrem lieta di maschere"

27 - Coro di Zingare: "Noi siamo zingarelle"

28 - Coro di Mattadori spagnuoli : "Di Madride noi siam mattadori"

29 - Alfredo, Flora, Violetta, Barone, Gastone : "Alfredo! Voi!"

30 - Violetta, Alfredo, Tutti "Invitato a qui seguirmi"

31 - Alfredo, Tutti: "Ogni suo aver tal femmina"

32 - Germont, Alfredo, Barone, Violetta: "Di sprezzo degno se stesso rende"

33 - Violetta, Alfredo, Barone, Germont: "Alfredo, Alfredo, di questo core"

Atto III

34 - Preludio

35 - Violetta, Annina, Dottore: "Annina ?...Commandate?"

36 - Violetta, Annina, Dottore: "Teneste la promessa"

37 - Coro Baccanale: "Largo al quadrupede"

38 - Annina, Violetta, Alfredo: "Signora!"..."Che t'accadde?"

39 - Annina, Violetta, Alfredo: "Parigi, o cara, noi lasceremo"

40 - Annina, Violetta, Alfredo: "Ah, non piu... Ah! Gran Dio! Morir si giovine"

41 - Germont, Violetta, Alfredo, Annina, Dottore: "Ah, Violetta!"..."Voi, signor!"

42 - Germont, Violetta, Alfredo, Annina, Dottore: "Prendi, quest'e l'immagine"

Mp3 - 44100 Hz - vbr ~224 kbps

Letöltés / Download 

vagy

Letöltés 1  és  Letöltés 2

Verdi: A trubadúr (Il trovatore)

A Rigoletto első három előadása után Verdi visszatér Bussetóba. Március 18-án tájékoztatja Lanari impresszáriót, hogy kész teljesíteni ígéretét, melyet az előző év őszén Bolognában tett. Új operát ad neki azzal a feltétellel, ha a bolognai Teatro Comunaléban vagy a firenzei Pergolában mutatja be. A librettót Cammaranóval szeretné megíratni. Cammarano a Luisa Miller után egy másik opera szövegkönyvével tartozott Verdinek, melyet a nápolyi San Carlo mutatott volna be. A Maestro és a színház igazgatósága között felmerült nézeteltérés miatt azonban Verdi megváltoztatta elhatározását, s a Lear király librettójával bízta meg a költőt. Most tehát visszatér Bussetóba. Jól tudja, pillanatnyilag nincs elég ideje arra, hogy a Lear királyból azt a magas művészi igényű operát készítse el, amit szeretne. Úgy dönt, hogy A trubadúr megzenésítésébe fog bele.

Április első napjaiban megkapja Cammaranótól a vázlatot. A Maestro azonban töviről hegyire átalakítja, újra osztja a szerepeket, elrendezi a jeleneteket, jelzi: hogy milyen zenei számokat akar írni, s itt-ott javaslatot tesz egyes szavakra is, amelyekre szüksége van.

„Nem tudom, hogy nem csalódom-e — jegyzi meg —, de nekem úgy tűnik, hogy néhány helyzetből hiányzik az az erő és eredetiség, ami kezdetben megvolt.'' Verdi e megjegyzésével azokra a Cammaranóval folytatott eszmecserékre utal, melyek során megállapodtak abban, hogy Antonio García Gutierrez drámájából „nagy hatású helyzetekben bővelkedő" szövegkönyvet készítenek. Sietve ismét munkához lát. „Dolgozzon maga, kis ember — ösztönzi a librettistát —, de dolgozzon gyorsan."

Az utat, amelyen elindult, világosan jelzik utolsó operái. Lélektanulmányok ezek. Luisa Miller, Stiffelio, Rigoletto, mind sajátos, élesen különváló jellemek; Verdi szerint Azucenának, a cigányasszonynak — az új opera főszereplőjének — is „egyedülálló jellemnek" kell lennie. A Cammarano tervezte megoldás azonban nem elégíti ki a Maestrót, s nem elégíti ki őt a szövegkönyv többi szerepe sem.

Verdi így magyarázza operájának jellemeit:

„Ennek az asszonynak — Azucenának — két szenvedélye van a gyermeki szeretet és az anyai szeretet. Mintha nem bontakoznék ki jelenleg mindkettő teljes erejével... Nem szívesen venném, ha a trubadúr megsebesülne a párbajban. Olyan kevés erénye van ennek a szegény trubadúrnak, még a bátorságát is elvegyük? Mi marad akkor? Hogy érdekelhetné ő a magas rangú Leonórát ilyen jellemszegényen? Nem találom jónak, ahogy Azucena mesél a cigányoknak... Ne legyen bolond az utolsó felvonásban. Hagyja meg a nagyáriát. Leonórának nincs szerepe a halottak énekében, s a trubadúr énekében sem. Úgy gondolom, hogy ez kiváló alkalom egy ária beiktatására.''

Verdi attól fél, hogy A trubadúr nem megfelelő téma Cammarano költői alkata számára. Talán — gondolja — ebből származnak a librettó hiányosságai.

„Ha így van, nem késő még. Inkább ismerjük be a tévedést, mintsem, hogy olyasmit írjon, amit nem szívesen vállal. Van készenlétben egy másik, egyszerű, hatásos témám, melyről azt lehetne mondani, hogy már kész: ha akarja, elküldöm Önnek, s A trubadúrról ne essék többet szó."

Ezzel A kaméliás hölgyre céloz Verdi, melyet 1852 februárjában látott a párizsi Vaudeville Színházban. A darab éppenséggel nem látványos, de túlcsordul benne az érzelem. Verdi megbízta Escudier-t, hogy azonnal küldje el neki a dráma nyomtatott változatát.

De más is meggyőz arról bennünket, hogy már A kaméliás hölgyre gondol akkor, amikor A trubadúr szövegkönyvének vázlatával foglalkozik. Kitűnik ez az énekes társulat kiválasztásakor is. Cammaranóhoz írott egyik levelében a Maestro úgy ítéli meg, hogy Róma két társulata, amelyben ott van De Giuli, a drámai szoprán és Fraschini, a nagy hangerejű tenorista és Velence társulata, élén Frezzolinival, aki igen alkalmas az olyan karakterszerepekre, mint a Rigoletto Gildája vagy a Szent Johanna (s Frezzolini a későbbiek során valóban a Traviata Violetta szerepének egyik legjobb alakítója lesz) közül a római társulat felel meg jobban A trubadúr előadására.

Frezzolini azonban kiesik a számba vehető énekesek közül, s az „egyszerű, de érzelmekben gazdag" opera tervét félreteszi a Maestro. De nem mond le róla: hiszen nemsokára, vagyis rögtön A kaméliás hölgy Vaudeville Színházi bemutatója után Verdi ezt írja Marzarinak, aki javasolja, hogy a Maestro állapodjék meg Cruvellivel (ez az énekesnő lesz Violetta leghíresebb tolmácsolóinak egyike): „Bizonnyal nagy szerencse volna, ha a Teatro La Fenice rendelkezésére állna egy ilyen rangú énekesnő (bocsássa meg merészségemet), szinte biztosra merném venni partitúrám sikerét."

Ebből következtethetünk arra, hogy Verdi már egy évvel A trubadúr bemutatója előtt foglalkozott gondolatban egy másik „partitúrával", melynek „eszméje és zenei színezete" már akkor tisztán állott előtte.

Ezen elmélkedések végkövetkeztetése: A trubadúr és a Traviata komponálása párhuzamosan haladt, s az a tény, hogy az egyik a másikat megelőzi, kizárólag a Maestro rendelkezésére álló énekes társulat összetételén múlott. A trubadúr előadásához alkalmas társulat — úgy tűnik — Rómában készen áll, így Verdi ezt az operát igyekszik befejezni.

Ekkor azonban megbetegszik a Maestro idős édesanyja, s 1851. június 30-án meghal. Verdi mérhetetlenül szerette, lelki büszkeségét s fékezhetetlen akaratát tőle örökölte. Tisztes gyászszertartásban részesíti édesanyja földi maradványait, s a kis vidalenzói temetőben temetteti el, egy kilométerre Sant'Agatától.

Május 3-án Verdi ír barátjának, a nápolyi Cesare de Sanctisnak, s ebben közli, hogy ezt az operát akár a San Carlónak is adhatja. A librettót még nem kapta meg teljes egészében. Cammarano súlyosan megbetegszik, majd 1852. július 17-én meghal. Keserű csapás Verdinek ez az újabb veszteség. A trubadúr nápolyi bemutatójára irányuló tárgyalások megszakadnak, és ami nagyobb baj, a Maestrónak keresnie kell valakit, aki befejezhetné a harmadik felvonásnál abbamaradt librettót. A nápolyi Leone Emanuele Bardaréra esik választása, aki a harmadik felvonás hiányzó verseit és az egész negyedik felvonást elkészíti.

Verdi közben minden részletében kidolgozza A trubadúr zenéjét. A Verdi-opera ebben az időben a legtisztább megnyilvánulása annak, hogy a komponista művében a zene elsőbbségét kívánja érvényre juttatni. Szárnyaló dallamok születnek a szavakból és verssorokból, felemelkednek, magasba ívelnek, s nem ismernek gátat. Verdi néhány dallamát háromszor, négyszer is írja írja, oly elszántan keresi a tökéletességet. A Rigolettóban már megfigyelt — erőt, gyorsaságot, tömörséget igazoló — jelleg jelentkezik A trubadúrban, s rögtön ezután majd a Traviatában is.

Ez a három opera, melyeket már megalkotásuk első pillanatában dús képzelettel látott maga előtt szerzőjük, jól meghatározott művészeti elvnek engedelmeskedik. A folytonosság megszakadása nélkül íródtak, szorosan egymáshoz tartoznak felfogásban és kidolgozásban. Ha az ember megvizsgálja a három partitúrát, többé-kevésbé egyformáknak találja őket, megegyeznek még az oldalak számában is. Ily módon aztán a Verdi-operák több kutatója a „trilógia" címmel fogta össze őket; helytelenül, hiszen a három opera között sem eszmei, sem formai összefüggés nem található.

Verdi A trubadúrt életének meglehetősen fájdalmas korszakában írta. Az önként választott magányosság súlya nehezedik a Maestróra. Barátai csaknem egytől-egyig elszakadtak tőle. A trubadúrban érződik ez a bánat, s valamelyik kritikusa azzal vádolja a darabot, hogy túlzottan komor hangulatú. A Maestro nem is tiltakozik: „Azt mondják, hogy ez az opera túl szomorú, s hogy túl sok benne a halott; de hát az életben nem a halál ural e mindent? Mi a valóság?"

Verdi már nem gondol arra, hogy A trubadúrt Nápolyban mutassák be: újra felveszi a tárgyalások fonalát a római Jacovacci impresszárióval, és úgy határoz, hogy mutassa be az operát 1853 január első napjaiban az örök város Teatro Apollója.

Közben tovább levelez a velencei La Fenice elnökségével. Ekkor azonban még nem jelöli meg az opera tárgyát, melyet ennek a színháznak akar komponálni rögtön A trubadúr római bemutatója után. A „kész és biztos hatású téma" nem megy ki Verdi fejéből. Minden pillanatban előtte áll; beszél és ír róla. Arra vár, hogy kijelenthesse, kész megzenésíteni. Előbb azonban meg akar bizonyosodni arról, hogy a szükséges énekes társulat, főként „egy kitűnő primadonna" rendelkezésére áll. A Rigoletto esetében is egészen az utolsó percig titokban tartotta témáját.

1852 augusztusában Verdi és Piave levelezésében említés esik két címről: az egyik A zsidónő, a másik a Matilde. Ebben a hónapban Bonaparte Lajos, a régi összeesküvő, Ham várának szökött foglya, akivel Verdi Londonban a Haramiák próbái alatt találkozott, s aki most a Francia Köztársaság elnöke lett, kinevezi őt a Becsületrend lovagjává. Belügyminisztere elküldi Itáliába Léon Escurdier-t, hogy a Maestrónak átnyújtsa a rend szalagját.

Elmúlik a nyár, s megjön az ősz. Verdi reumatikus fájdalmakat érez egyik karjában. Meggyógyul, s december közepén már arra készül, hogy Rómába utazzék. Bejelenti, hogy karácsony napján érkezik. Hosszú ideje volt arra, hogy operáját megkomponálja: 20 hónap, 1851 áprilisától 1852 novemberéig. Soha eddig még nem volt ennyi ideje egy műre.

Útra kel a teljesen befejezett partitúrával. Elégedett: „csak a rómaiak is azok legyenek" — írja Luccardinak abban a levelében, melyben arra kéri, keressen neki lakást, ahol római tartózkodása alatt előrehaladhat a Traviata komponálásával is. Késlekedett, habozott; azután szilárd, megmásíthatatlan elhatározásra jut. Valóban a Traviatát fogja megkomponálni a velencei Fenicének. Rómába érve Verdi ismét megbetegszik reumás karjával; alig teheti ki a lábát a házból, „csak nagyon kevésszer mentem el A trubadúr próbáira". A Traviata komponálása lassan halad. A távolból Strepponi bátorítja, emlékezteti őt az elhagyott kedves otthonra, az édes szokásokra: közös, termékeny, derűs, s kölcsönösen mély vonzalmuktól ösztönzött munkájukra.

1853. január 19-ének estéjén A trubadúrt lelkesedéssel fogadja a közönség. Közvetlenül ezután a félsziget összes színházaiban nagy sikerrel mutatják be. Sinigagliában a következő év vásári szezonjában játsszák hatalmas sikerrel, Verdi is jelen van az előadáson. 1854 márciusában a bécsi Operaházban, októberben Pesten is színre kerül, decemberben pedig a párizsi Olasz Színházban. 1855 májusában a londoni Covent Gardenben, a következő év decemberében pedig a pétervári Cári Színházban. Vagyis az egész világon.

Szegény énekesek! A kritikusok is szánják őket. Verdi lábbal tiporja a jó olasz hagyományokat. Megkongatják a „bel canto" fölött a vészharangot. Olyan kritikus is van, aki Verdi nyakába akarja varrni azoknak a „kibökött hangoknak" gyászos alkalmazását, melyek Strepponinak a hangjába kerültek.

Valóban, operái új éneklési módot teremtenek, amely alapvetően különbözik az elődökétől. Operáiban fájdalmas zokogás, dühödt kiáltás, lázas örömmámor hangjai csendülnek fel; a Maestro géniusza teljességgel kibontakozik ezekben az új formákban. Az új énekeseknek egész serege nevelődik fel ezen az új stíluson, s jut föl a hírnév legmagasabb állomásaira, jelölve azt a korszakot, melyre Verdi neve nyomja rá bélyegét.

A trubadúr előadóival Rómában Verdi csak félig volt megelégedve; s volt aki szemére vetette a Maestrónak, hogy nem elég nemeslelkű a művészekkel szemben, akik hatalmas tehetségükkel diadalra vitték operáját. De nem szabad elfelejteni, hogy bár az előadás énekesei között valóban kiválók is voltak, például Penco és Baucardé, mások azonban — köztük Goggi, akire a Verdi által legfontosabbnak tartott szerepet, Azucenáét, a cigányasszonyét bízták — éppen hogy csak tűrhetőnek mondhatók.

Il trovatore (A trubadúr)

Dráma négy részben.

Szövegét Salvadore Cammarano írta (befejezte: Leone Emanuele Bardare) Antonio García Gutiérrez El trovador c. drámája nyomán (1836)

Bemutató:1853. január 19., Róma, Teatro Apollo

Luna gróf - Giovanni Guicciardi - bariton

Manrico, a trubadúr - Carlo Baucardé - tenor

Azucena, cigányasszony - Emilia Goggi - mezzoszoprán

Leonora - Rosina Penco - szoprán

Ferrando, Luna tisztje - Arcangelo Balderi - basszus

Ines, Leonora bizalmasa - Francesca Quadri - szoprán

Ruiz, Manrico kísérője - Giuseppe Bazzoli - tenor

Egy öreg cigány - Raffaele Marconi - basszus

Hírnök - Luigi Fani - tenor

I. felvonás

A helyszín a 15. századi, polgárháború dúlta Spanyolország. Ferrando, Luna gróf őrkapitánya elmeséli a grófi család tragikus történetét. Az öreg grófnak két fia volt. A kisebbik, csecsemő fiú megbetegedett, amikor egy cigányasszony a vád szerint szemmel verte a bölcsőjében. A cigányasszonyt máglyahalálra ítélték, amiért a leánya, Azucena bosszúból elrabolta a kisbabát. Egy csecsemő üszkössé égett maradványait ott lelték ugyan a cigányasszony máglyájának helyén, de az idősebb Luna soha nem hitte el, hogy elvesztette a gyermekét, és elrendelte, hogy élethossziglan kutassanak utána. Halála után a kutatást fia, a jelenlegi Luna gróf is folytatta.

Leonora grófnő, Aragónia hercegnőjének udvarhölgye a Sargasto-palota kertjében álmodozik. Rejtelmes trubadúrjára gondol, akinek nevét nem ismeri és akit mégis szeret. Egy lovagi tornán ő nyújtotta át a koszorút az ismeretlen győztesnek, azóta nem tud szabadulni a lovag hangjának varázsától. Inez óva inti a titokzatos szerelmestől, mert ez csak bajt hoz rá.. Visszatérnek a palotába.

A fák közül most Leonóra régi rajongója, Luna gróf lép elő. Az éjszaka csendjében pedig a trubadúr szerenádja szólal meg. Leonóra lelkendezve siet ki a kertbe, de egyenesen Luna karjaiba fut. Megjelenik a trubadúr is és a gróf felismeri benne Manricót, halálos ellenségét. A két férfi kardot ránt és egymásra ront, Leonóra nem tudja megakadályozni.

II. felvonás

Manrico Azucena fiaként él a cigánytáborban. Azucena az a hajdani cigánylány, aki elrabolta az egyik grófi gyermeket.

Az iménti párviadalban Manricó győzött, de valami ösztön parancsának engedelmeskedve megkímélte a legyőzött életét. Otthagyta tehát a sebesültet és visszatért híveihez, a lázadó sereghez. Luna magához térve fegyverbe szólította csapatát és a felkelők hadára támadt. Manrico súlyosan megsebesült, de Azucena megkereste őt a csatamezőn és visszavitte a cigánytáborba.

A cigánytábor útra készülődik. Azucena egyedül marad Manricóval, és elmeséli neki, hogyan halt tűzhalált az anyja és hagyta rá a szörnyű parancsot: „állj bosszút értem!“ És ő teljesítette is azt. Elrabolta a gróf egyik gyermekét, hogy máglyára vesse, de fatális véletlen miatt a saját kisfiát dobta a lángok közé. Manrico megrendülten hallgatja a történetet, de azt hiszi, mindez csak Azucena lázálma, hiszen a cigányasszonyt saját anyjának tartja. Fogadalmat tesz: bosszút áll Luna grófon.

Hírnök érkezik, és közli Manricóval, hogy Leonora - holtnak hívén szerelmesét - apácafogadalmat készül tenni. Parancsot is hoz: a zendülők elfoglalták Castellor várát és neki kell átvennie a vár parancsnokságát. Manrico siet, hogy megakadályozza a lány végzetes lépését.

A gróf embereivel belopakodik a kolostorba, hogy elrabolja a leányt, aki az apácák kíséretében a kápolna felé tart. Manrico az utolsó percben érkezik fegyvereseivel és kiragadja szerelmét Luna karmaiból.

III. felvonás

Luna Castellor várát készül megostromolni, amelynek Manrico a védője. Katonái letartóztatják és kémkedéssel vádolják az arra vándorló Azucenát. Ferrando felismeri a hajdani cigánylányt s a gróf vad örömmel elrendeli, hogy a cigányasszonyt égessék meg. Manrico és Leonora már az esküvőre készülne, amikor megérkezik Azucena elfogásának és várható megégetésének híre. A férfi anyja megmentésére siet.

IV. felvonás

Manrico vereséget szenved, és ő maga is fogságba esik. Leonora felajánlkozik Lunának, ha szerelmét szabadon engedik, de inkább lassan ölő mérget iszik, semhogy hűtlen legyen Manricóhoz. A mit sem sejtő gróf belemegy az alkuba.

Manrico szerelmes örömmel fogadja, de utóbb hűtlenséggel gyanúsítja a szabadulását hozó Leonorát. Amikor azonban szerelmese a halállal viaskodva a karjába omlik, mély lelkifurdalással ébred rá, milyen áldozatot hozott érte. A belépő gróf Leonora holtteste láttán elrendeli Manrico azonnali kivégzését.

Amikor Luna ördögi gonoszsággal mutatja meg Azucenának a börtöne ablakán át, hogyan hal meg a vérpadon a fia, Manrico, a cigányasszony diadalmas gyűlölettel vágja arcába a megsemmisítő leleplezést: „Megölted az öcsédet!“

 

Az opera meséje, librettó olasz és magyar nyelven    vagy     itt

 

Partitura    vagy    itt

Egy Decca lemez 1995-ből (Felvétel:1990. július)

Manrico (Il Trovatore) - Luciano Pavarotti

Il Conte di Luna - Leo Nucci

Leonora - Antonella Banaudi

Azucena - Shirley Verrett

Ferrando - Francesco Ellero D'Artegna

Ines - Barbara Frittoli

Ruiz - Piero de Palma

Un vecchio zingaro - Roberto Scaltriti

Un messo - Enrico Facini

Coro e Orchestra del Maggio Musicale Fiorentino - Zubin Mehta

Parte I

01 - "All'erta! all'erta!"

02 - "Di due figli"

03 - "Che più t'arresti?"

04 - "Tacea la notte" - "Quanto narrasti di turbamento"

05 - "Di tale amor"

06 - "Tacea la notte!"

07 - "Deserto sulla terra"

08 - "Infida!...Qual voce!"

Parte II

09 - "Vedi! le fosche notturne spoglie" (Anvil Chorus)

10 - "Stride la vampa!...Mesta è la tua canzon!"

11 - "Soli or siamo"..."Condotta ell'era in ceppi"

12 - "Non son tuo figlio?"

13 - "Mal reggendo all'aspro assalto"

14 - "Perigliarti ancor languente"

15 - "Tutto è deserto"

16 - "Il balen del suo sorriso" - "Qual suono! o ciel!"

17 - "Ah, se l'error t'ingombra...Perchè piangete?"

18 - "E deggio e posso crederlo?"

Parte III

19 - "Or co' dadi"

20 - "Squilli, echeggi la tromba"

21 - "In braccio al mio rival!" - "Che fu?" "Dappresso il campo"

22 - "Giorni poveri vivea"

23 - "Quale d'armi fragor"

24 - "Ah sì ben mio"

25 - "L'onda de'suoni mistici" - "Manrico!"

26 - "Di quella pira"

Parte IV

27 - "Siam giunti: ecco la torre"

28 - "D'amor sull'ali rosee"

29 - "Miserere d'un'alma"

30 - "Tu vedrai che amore"

31 - "Udiste? Come albeggi" - "Abuso forse quel poter"

32 - "A te davanti!"

33 - "Mira di acerbe lagrime"

34 - "Vivrà!...contende il giubilo"

35 - "Madre, non dormi?"

36 - "Sì; la stanchezza m'opprime"

37 - "Che! Non m'inganno! Quel fioco lume..."

38 - "Parlar non vuoi?"

39 - "Ti scosta!"

40 - "Prima che d'altri vivere"

Mp3 - 48000 Hz - 320 kbps

Letöltés / Download

vagy

Letöltés 1   és   Letöltés 2